Nem árulta el a titkot,
halkan lépett, szinte úszott.
Messzeségben nyulat látott?
Nesztelenül, némán kúszott.

Száraz a fű, meg-megzizzent,
de a szél neki kedvezett.
Óvatos vadász volt,
fegyelmezett.

Szimata vezette, mint pontos iránytű,
jó vadászkutya volt, nem holmi zöldfülű.
Kék ég kísérte és talán madarak.
Nem tudni, mit látott, titka titok maradt.

Eddig tartott a pillanat, mit a festő megragadott.
Krétát fogott, s élettel telített meg egy fehér lapot.
Színekben és mozdulatban, a megfeszülő inakban,
a lángszínű fűszálakban, ott volt ő is, öntudatlan.

Szinte magáról is vallott,
arról, ami belül zajlott,
erőt, tudást összeszedve,
tövisekkel nem törődve,
küzdelemre felkészülve,
nem néz jobbra, nem néz
balra, visz az útja csak előre,
széllel szemben is, dacolva…

Miközben rajzolt csendesen,
és futott a papíron a kréta nesztelen.

2025. március 2.

TM