Mint veszett kutyák, kik falkába gyűltek,
Úgy zakatol fejemben a gondolat.
Már érett húsom marja az enyészet,
Semmivé tenne pár pillanat alatt.

Hát persze, az élet gyönyörű,
Suttogom magamnak,
És kívánom a valódi, őszinte szépet,
Beintek az ostoba, pökhendi halálnak,
Mikor a veszett ebek épp a húsomba tépnek.

Írj szépet, mondják lelkes olvasók,
Hisz az a te való, őszinte tereped.
De torkomnak esnek az istentagadók,
És a szeretni nem tudók egyre csak gyűlnek.

Mint koporsószög, rozsdásodom
Az ócska, faragott tölgyfadobozban.
Most már hiába is káromkodom,
A veszett kutyákkal magamra maradtam.

A gyilkosoknak már kevés a préda,
Ha már szürke létem kellene nekik,
Oly sok lett a szerelmet kínáló céda,
Kik szép szavaim immáron megvetik.

Hazug világban ne keress szerelmet,
Mert szétmarcangolnak az istentagadók.
Mert míg ők áldozatot keresnek,
Tudják mindig, kik a feláldozhatók.

Próbalok valódi, igaz jónak maradni,
Sokszor kínnal és ostoba keservvel,
Hogy kéne a tölgyfadobozban maradni,
Hogy a férgek ne rágjanak folyvást széjjel.

Valahol elment mellettem az élet,
Én naiv voltam, ostoba s tudatlan,
Nem látom magam, csak ha visszanézek,
Míg a veszett kutyákkal magamra maradtam.

Sírgödrömre a hantot óvatosan dobjad,
Finoman emeld akkor majd a karod.
A férgek itt már nagyon zajongnak,
A csendet kívánom, mert most aludni akarok.

TM