Felkel reggel a nap,
a sok rügy melegszik fényében, végre elmúlt a fagy.

Dalra fakad a sok madár,
csivitel mindenhol a határ.
Éled az erdő népe, hallatszik szarvasoknak kecses lépte.

Lassan mindent magával sodor az élet, akár egy folyam,
a zord tél után, mint álmából felébredt csodavilág, olyan.

Megmozdul az avar, s hirtelen mindent virág takar,
életre kel az erdő, ahogy a tavaszi nap feljő.

Pillangók szállnak,
s örülnek minden nyíló virágnak.
Hallani, ahogy még egy utolsót ásítanak a fák,
s közben mókusok alatt rezzen rajtuk az ág.

Kizöldül a táj, s elmúlik a félhomály.
Lassan virágba borulnak a fák, roskadozik tőlük sok ág,
közben tekinteted az arcomba vág,
szemed mosolyog, s csillog a szád,
tudod, szükségem van rád.

De most az erdő, a másik szerelmem vár,
engedj, hadd menjek már.

Szemembe nézve, halkan csak ennyit mondasz,
estére épségben hazaérsz, mondd azt.

S én arcod közelebb húzom, füledbe kedvesen visszasúgom.
Tudod, olyan ez, mint mikor kivirágzik a szív.
Mennem kell, ez a csodás természet hív.

TM