Ez a történet akkor kezdődött, ( a hetvenes évek vége felé) amikor már tudtuk, hogy látássérült maradok, és fehér bottal kell járnom. Úgy engedtek ki a kórházból, hogy örüljek amíg látom a fényt és az alakokat.

Barátom Vagy Te…

Lustán nyújtózkodott, vánkosán a nap,
Szelíden ringott, vízpartján a dús hab.
Talán csak arra sétáltunk, Te meg én,
Nincs más Barátom, Rajtad kívül e földtekén.

Különös délután találtunk egymásra,
S betakart az égbolt, bíbor palástja.
Vihar készülődött éppen, villámok cikáztak,
Futottunk szanaszét, e fejvesztett világba.

Komondor kutya csahol
Tanyák hűs ölén
Vigyázza a tanyát
Nem ismeri a jövevényt
Oly kietlen ,csendes most a puszta
Égető naptól,visszahúzódott a kutya

Drága Társaim, pár szóban csak, de szeretném veletek megosztani az örömömet. Megszületett legújabb könyvecském, amelynek címe: Szerelmem: Erdély. A könyv első bemutatója augusztusban lesz Kolozsvárott, a Magyar Napok idején. Úgy érzem, méltó helyen, méltó környezetben. Drukkoljatok nekem, hogy sikeres legyen!

Százszor hagytalak el,
Mégis visszatérek!
Visszahozott hűség és remények
Járom a világot,s országot szívembe veled
Bár merre visz utam ,nem feledlek!

a tengerből egy csepp, véletlen, 
ahogy e világra érkezel
a mindenséggel, mint a porszem
egybeolvadsz, az ég őrizzen...

Esténként sokat beszélgettek, tervezgettek, közösen gondolkodtak. Az első napokban csak úgy a semmiről a ház szépítéséről, vagy akár a focicsapatról.

Csak egy mosolyt látok,
ha tükörbe nézek,
sikerek, bukások
rám mind visszanéznek

Nem is tudom, hogyan kezdjem a történetemet. Nem mindennapi dologról szeretnék nektek írni.
Ez egy igaz történet. Pár évvel ezelőtt esett meg egy kisvárosban, távol mindentől a világ végén, ahol tán még a madár sem jár.

(Kép forrása internet)

Olvasom a Gulág-ot –
gyűlölöm a világot!

Mintha egy faág, rejtett bimbó bomlana
rajta s a meleg. mely még nem tavasz,
csak csalja, úgy vagyok én is csalfa, csalva!.

Fájdalmainknak vermet ásunk,
kétségeinkről elvitázunk..
félelmeinkből vetünk ágyat,
délibábokból szövünk vágyat.

                            (Csenge diplomaosztójára)

Szeresd az Embert, mert árva minden lélek:
vacogva kucorog benne röpke élet,
s akkor fogad el, ha simogatva kéred.

Romló szemmel is mélyebbre, messzebb látok,
bár halált illatoznak most a virágok.
Edzenek sejtjeim a váltófutásra,
a teljesítményüknek nincsen határa.

Volt egy álmom, messze jártam,
tündérkertben rád találtam,
lágyan omló falevelek
úgy öleltek, hogy lebegek
 

Álmodtam sok ódon egyetemi emléket,
mint ahogy az elme rázza fel a nem-létet.
Kavarogtak arcok, mosolyok és szemrések –
bekopogtak hozzám hajnali szép vendégek.

Vigyázzatok mind, ki Csíksomlyóra mentek,
még ha óvnának is rég-mogorva szentek –
már gyülekeznek a gyilkos eszementek.

    Élt egyszer egy kis cica az anyukájával, úgy hívták, hogy Cili cica.  Szép hófehér volt a bundácskája. Ez a kiscica egyszer elkóborolt, gondolta, hogy megismerkedik a különböző állatokkal, növényekkel. Nem messze ment ugyan, csak a kert végébe, de egy kiscicának, az is nagy távolság.
Alighogy elindult ott virított egy pipacs. Meg is kérdezte tőle: