Rég volt... úgy negyvenöt éve tán,
még egész fiatal lány voltam,
mint két piros alma fenn a fán,
vele együtt úgy álmodoztam.

Hol volt, hol nem volt, egyszer a manók országában megbüntettek egy kicsi manót, mert nem fogadott szót, nem azt tette, amit tennie kellett volna.

Beszélni, írni másoktól tanultam,
de én vagyok minden mondatomban,
önmagam szabtam ki ily szűkre sorsom,
a lápon nekem kellett átgázolnom,

Hiába mondod !
A madárnak ne énekeljen
A vándornak útra ne keljen
A napnak ne adjon meleget
A szívednek, nem lesz több szeretet

Amerre csak bolyongok
sötét árnyakat találok,
lopakodnak sunyin felém
a régi színlelt barátok.

Búcsúzom tőled öreg akác
Száraz minden ága
Éveken át élősködő
Fagyöngy ette, rágta

Virág kelyhébe
méhek szállnak,
évnek minden napján
munkában állnak.

   Ma Papókám velem volt. Már kora reggel megjött. Ő főzte és hozta nekem a legfinomabb kávét amit csak meginni kellett. Pontosan úgy, ahogy mindig is tette. Reggeli után rögtön mentem a kertbe, hogy legszebb virágaimból egy nagy csokorra valót megszedjek, és elvigyem neki is, hadd örömködjön ő is láttukon. Még emlékszem mennyire szerette, hogy ennyi virágot tartok.

Beteltek már a könyvnek
sárgára színesedett lapjai,
régóta nem néztek bele
nem lapozta senki.

   Egy rövid történetet hozok, aminek eredménye, az emberi érzésektől, jó indulattól függ. Volt már rá példa, hogy valakit kitagadtak a családból amiatt, hogy nem azzal házasodott, akivel a tisztes família szerette volna. Volt, hogy a gyermek nem arra ment, amerre helyesnek vélték az öntörvényű szülők, de az régen volt. A régi időkben hallhattunk hasonló sztorikat.

Gonosz volt és félelmetes,
arca zord és jellegzetes.
Kinn az utcán vadászgatott,
gyerekeket megtámadott.

Sűrű rengeteg állta utamat,
dágvány sár fogta lábamat.

Béla bácsi kedvenc karosszékében ült, kezében egy könyvvel és békésen szundikált. Szépeket álmodhatott, mert mosolygott. Legrémesebb álmában sem juthatott eszébe, hogy a másik szobában éppen az ő sorsát beszéli meg a fia és a menye. Mindketten jogászok voltak.

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

Elérkezik az idő, hogy egyszer,
mindent de mindent, feledünk,
nem csak a rosszra, de még tán,
a legszebbekre sem emlékezünk.

Történelem nélkül nem épül jövőnk.
Identitás nélkül nincs nemzetünk.
Tudás nélkül szaporodik belső ellenségünk.
Elhallgatott történelem a szocializmus átka.