Tavasznak virág édes illatába
merítettem be ezt a levelem,
most úgy írom remegő kézzel,
hogy könnybe lábadt a szemem.

Néha oly jó Veled
Nem is sejted
Veled, csak Teveled
Imádom a lelkedet.

Csigabiga felcsigázva
elindult a hosszú útra
hátrahagyott fűt, fát, bokrot
mamájának kötött csokrot

/Nem forog a Szarvas-i szélmalom
történelmi Magyarország közepe
Nemzeti Összetartozás napjára!/

Nem forog a szarvasi szélmalom!
Nagy lapátjait a zivatar sem hajtja!
Hiába hajtom, tengelyét rozsda marja!
Meg sem mozdul, áll némán magába!

A te világod egy más világ
de mivel nekem túl sötét
én abban járni nem tudok,
vagy elfogadod azt a fényt

Tudjátok már megcáfolhatatlanul, meggyőződéssel állíthatjátok: én is "szelíd motoros" vagyok.
Abból a fajtából, amelyik nem keveredik, csak a szabad lélegzetvétel élteti, lelke vadon nőtt erdők és öntörvényű vízfolyások fölött suhan.

A világjáró hazaérkezett. Várta
csipketerítő, s a fonott kosár.
Vigyázott, hogy lábát ne érje el a sár.

 Nem történt csoda, de tizenkilenc éve egy szeptemberi napon megjelent szobor alakjában, bronzba öntve a somogyvári bencés apátságot alapító szent király, I. László alakja. Oldalán kard, egyik kezében pallos, a másikban a templom makettje, és tudjuk, szívében hit és szigorú, betartandó és megtartó törvények. Alakja másfél fejjel emelkedett ki kor-és harcostársai közül, tekintélyt sugároz ma is, és szelleme a mának üzen.

Ragyog a nap, Június napja
Lászlóknak van ma neve napja
Ragyog a nap, kék az ég is
Lászlókat köszöntöm én is.

Bezártad ajtódat,
Hiába csengetek!
Nem hallod?
Vagy nem akarod,
Hogy melletted legyek?

Kedves Google, kedves Facebook!
Igen tisztelt Nagy Testvérek!

Hosszú vándorlásom során,
hozzád értem egy éjszakán,
kopogtam házad ablakán,
csak szállást kértem csupán,

Rózsakertnek illatával
ékesítem a kis szobád,
gyémánt tükör sugarával
világítom meg ablakát.

Tartalomjegyzék   I. kötet   (Sajnos nem tudom szépen beírni. Nyilván a könyvben nem ilyen szétszórtan van. 

Milyen drága voltál nekem
Én édes Egyetlenem
De itt hagytál
Azóta minden idegen

- Ölni tudnék mérgemben! - toporzékolt a gyilkos galóca. Kalapja félrecsúszott, még a tönkje is ki-kiugrott a bocskorából.

Hol a fák mesélnek langyos esti szélben,
Hol az ember sétál emléktől kísérten,
Hol a bokrok árnya, mind megannyi emlék,
Ott jártam, hallgatva néma esti csendjét: