Szopik,
kanalaz.
Ugyanaz
majszol, eszeget
később. Keveset,
eleget, sokat és egyre többet:
lekváros, cukros, mézes hetek jönnek,
bűvöl a tészta, a hús, a szaft, a zsír.
A kép, a szag, az íz minden bajra ír,
a stresszben nő a has, ring a háj, hív a kéj;
„gyürkőzz, nyálazz, harapj, zabálj és ne félj,
az élet így a szép, a jó, hahó!” Aha! Huhú!
Jaj! Mi ez: gyomorban kín, mázsás a láb,
megszólnak – a hiúság és a kollégák,
ing szakad, cipő kopik, ajtó szűk, szoba
szorít, abroncs a test, a lélek mostoha,
duplán ver, büntet az isten ostora –
„fogyni, fogyni, apadni hagyjatok,
étel és vád helyett tanácsot adjatok!”

S jönnek jobbról-balról a módszerek,
mitől lehet szögletes a kerek:

„Egyél csak almát tíz napig,
segít a jonatán, rozmaring!
Megment fél kiló marhahús
naponta; száz tojás: antigúzs,
egy héten át csak ezt egyed!”

A kínok-kínja testbe markol,
önmagát emésztő szörny festi át
giccses fércművé Salvador
Dali „Polgárháborúját”…

Szeged, 1982. Cs.T.