/ ifj. Vígh Sándor emlékére /

Víg citera hangját hallottam az éjben.
S izzón tüzet láttam egy legény szemében,
S ahogy pendítette, s a nótáját fújta…
És mert úgy szerette, újra kezdte, s újra.

Há kettő o,
te csodálatos jó.
Nélküled az élet,
sehol nem létezhet.

A szél vad csikóként üli meg a tájat
Tépi, cibálja, dönti a fákat!
Nem ismer kegyelmet, amerre vágtat!
Tör, zúz, tombol, amerre járhat!

   Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.

Csak mosolyogj, ha sírnod kéne,
Ha a dalodnak lesz majd vége,
A könnyeknek már nincs értelme.
Ne bánd, mikor vége a nyárnak,

Leírnék néhány oldalt neked,
áh – elvetem inkább gyere velem,
megmutatom csodás birodalmamat,
mit alkotott tudatom és a kezem.

Emlékek ködfátylán át, előjönnek,
feltűnnek, a veszettnek hitt emlékek,
látom azt is, hogy nem száradtak le,
ott vannak a szemedben a könnyek.

Törzsed öreg, idő marta!
Koronádon számtalan ág rajta
Két rigó fészek bújik szerényen
Gondos rigó szülők rakták serényen

Gyönyörű szép vagy
együtt a kelő nappal,
szemeid sarkában
megbújó bánattal.

   Évtizedünk elején kínzó vágyat éreztem, hogy én is vállalkozó legyek, de nem értek semmihez. Hetekig tartott az önmarcangolás. Ösztönöm azt súgta, hogy mindig a TV előtt űljek. Kitartóan figyeltem. Az egyik nap merengve a kék háttérbe, villámként csapott belém a fölismerés. A kínpadon egy balos balek szenvedélyesen beszélt arról, hogy ehhez sem ért, az sem az ő asztala, mégis ő a párt szakértője. Megvan! Döntöttem! Szakértő leszek vállalkozásban! Ezt nekem találták ki!

Ó – ez a sokszor megfestett Kis bók,
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt, stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló, füzek rejtenek.

  A teremben halk moraj. A fogadás diszkrét, mindenki öltönyben, nyakkendőben. Egyszerre csend lesz, megérkezett a miniszterelnök, utána libasorban „szakértő” kormánya. Körülállják a svédasztalokat, várják a vezényszót. A miniszterelnök - Hor(n)kant egyet, majd megköszörülve a torkát, megszólal:

Libbenve sétált be kietlen utcámba,
A levegő megállt, aludt a Szélkirály,
Felém vezette Istene akarata,
Vagy a véletlenek egy vak Véda nyomán, 

Gyermek korom szép nyarai
feledés ködébe vesznek,
lapulevelek vagy bogáncsok
ma már nem érdekelnek.

Még állnak a falak,
Égre mementónak kiáltanak!
Ne pusztítsd el a múltat!
A művészetet, kultúrát olcsón ne add!

Falunk határában volt egy hatalmas napraforgó tábla. Olyan nagy volt, hogy azt sem tudtuk, hol a vége.

Akárhányszor elindultunk, hogy eljussunk a másik oldalára, sohasem értünk oda. Mindig vissza kellett fordulnunk nagy bánatunkra.

A mi jó apánk küzdött, harcolt értünk
Megmaradjon a mi nemzetségünk!
Gyermekeit két karjába zárta
Boldogan ölelte minden unokája