Gondolattöredékek apák napján a médiáról, médiákról, manipulált médiumokról, rólunk

Egy bizonyos kor után nem szabad verset írni. Kinél 50, kinél 60 vagy 70 évesen szabatott meg a határ. Ha mégis bele esik ebbe a hibába, kegyetlenül bűnhődik érte, mert a lelkében felhalmozódott tapasztalat, csalódás, fájdalom öregkori nyavalygássá silányul, még ha metaforákkal, rímekkel tűzdeli, ékíti is azt. Felvilágosított minderről egy ítész volt barátom, aki ajánlott, hogy ne csak a hipertóniámra szedjek gyógyszer,de a grafomániám ellen is, kivált a versírás viszkető tünetei mutatkoznak rajtam.    Talán én is ebbe a hibába estem, mert a komolynak vélt bölcsességek e díszes keretbe foglalva hiteltelenné, nevetségessé válnak.

   Az élet már ilyenkor kopott rézpénzzel fizet az arany-mesékért, vagy még azzal sem. Hiányzik az ifjúi hevület, lendület, az érett férfikor átütő ereje, és az olvasó ezt megérzi. De ki olvas manapság prózát, még a hosszabb versek felett is átugrunk? Színes, az érzékeinkre, a libidónkra ható képeket nézegetünk, és nem akarunk mondatokban, sem tő, sem bővített mondatokban gondolkodni, egyáltalában nem akarunk gondolkodni, vagy esetleg valami gyanúsan, netán veszedelmesen mély dologba belemerülni. A biztonságos, a még valahogy áttekinthető felszínen akarunk lubickolni a langyosra hazudott pocsolya mocskos melegében. Körülbelül eddig olvassa a szöveget egy diszlexiás, utána fennhagy a további erőlködéssel.

Pedig nyitva a magyar irodalom kincses tárháza mindenki előtt, de nem röfög benne senki, ajtaját csapkodja a szél, mint József Attila disznóóljának ajtait. A líra túl szirupos, ha meg öregkori, csak az orra hegye csöpög, az epika túl száraz, a drámában sok a szereplő, a név, a színdarab, ha nincs benne nyílt színű szex, olyan Alföldi módra, unalmas, a regények vastagok,  a szerelmes novellák, mit sem érnek, ha nem a pornóra lyukadnak ki a végére. Gyilkosság, vér, drog, nagy tüzek,robbanás, tömeghalál, akció kell a publikumnak, akció ahogy Anry Vajna szokta mondani.

  Talán idáig silabizálja ezen jegyzetet az egyre fogyatkozó számban lévő még nem funkcionális analfabéta. Innen már az analfabétákhoz szólok, már úgy is mindegy, mint ahogy Róbert de Níro, a Keresztapa alakítója, egy egykori csodálatos életmű birtokosa tette a minap. Az amerikai, puccos, kiillatosítottra belőtt háromezer fős művészi elit előtt tette-vette magát a pódiumon. Mesélt valamiről, de a kutyát sem érdekelte miről. Aztán még jobban összegyűrődött, narkótól már eléggé gyűrött, divatosra szőrcsimbókosodott képe. Hogy felkeltse az érdeklődést, bekiáltotta a légtérbe: fike Trump, először bénult csend fogadta a zseniális két szót, majd ő háromra bővítette tovább: fike You Trum. Ekkor tört ki az örömujjongás, felpattant mindenki, és eszeveszett üdvrivalgásba, tapsba kezdett, dőltek az asztalok, a pezsgősüvegek a poharak, teljes volt a siker. A már összeroppanás előtt álló szónok sunyi diadalommal nézett ki búsa, ősz szemöldöke alól. „eljött az ő pillanata, megtalálta a szót, a kifejezést, ami most és ide kellett, torkon ragadta a középszerűséget” Nem kell szavalni, prózát olvasni, vicceket mesélni, jópofizni. Politika, vallásvita helyett anyázás, ökölrázás és feltétlen fike you minden mennyiségbe. Utat mutató üzenet ez a migránsoknak, azok támogatóinak, ellenzőiknek, a hajléktalanoknak, éhezőknek, öregnek, fiatalnak, halálos betegnek, a művészet világának, filmeseknek, íróknak, költőknek, a genderista hisztéria elve alapján újra szinglisedett többgyermekes anyukáknak, az egész világnak és az 1910 óta megtartott apák napja alkalmából Nektek kedves Apukák, Nektek aranyos, magukra maradó Nagypapák, kikre várnak már az elfekvők és a kiszáradás lebegtető élményei. Fike you, amíg csak bírjátok. Ezt üzeni a média, a médiák, Robert de Níro, a művészi elit, az elit. Te is fike you, kedves barátom!

                      Hát, nem zseniális?!