Volt mikor elhittem:
esténként meséket sző
a Hold.
Hatalmas óriás
az égbolt.

Ismét lengeti a szél a magyar zászlót
Nap fénye ragyogva csillan a Dunán
Boldog mosoly tükrözi vissza
Országházban, s fenn a várban Budán

Száz év mély magányából,
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavaknak tengerébe vesztem.

Sír, zokog a lelkem
Nem nyújtod már felém kezed
Nem vigasztalsz kedves szóval
Sem biztató, sem dorgálóval

A kepékből asztagot raknak,
kaszás után vigyázva ballagnak,
jó kenyérnek valót aratnak,
egyet pihennek, ha fáradnak,
ebédkor majd szalonnáznak.

Már csak a verseimben élek,
Talán ott még léteznek csodák,
Összetört madár szívében
Hallgat a csönd, egyre tovább.

Obeliszkek dőltek sorra,
vörös csillag hullt a porba,
fegyvert fogott, nő és férfi,
zászlónkból a címert tépi,
palackokba benzint tölti,
tankok elé dobja veti.

Égig érő fák közt
suhan a szellő
új ruháját ölti
a kis tekergő

Hogy mily utakon jártam,
tán sosem hinnéd el nekem,
egy csodálatos virágoskertben,
ott amit valaha rég elvesztettem,
nem gondoltam, hogy megtaláljam,
a nagy őt – téged édes kedvesem.

Könyvet, ha kezedbe veszed
Kiolvasod belőle az üzenetet
Szavak, mondatok, gondolatok
Jelzik örülök, vagy boldog vagyok
Ha szomorú a napjaim sora
Megvigasztal, betűkkel mondja

Nyár delén, az élet telén
áll, majd rohan a pillanat,
azt hazudja, hogy még marad,
nem vagyok hiszékeny legény.

Ilyen hűvös nyári este,
de mily sok telt el azóta,
hogy ajkamról elhangzott,
az a szép régi magyar nóta.

Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben.
A messzit győzködöm, a borongós hallgatag
rejtekeit. Ahol senki sincs, csak egyedül Te,
s vágy ölében tekeregve, mutatod magad.

Köszönöm a boldogságot,
életemnek ez nagy kincse,
maradjon így mind örökre,
szívemnek végleges bilincse.

Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon

Kicsi kecske mond mire vársz?
hogy benézel így az ablakon,
rózsáimat már mind lelegelted,
de a tejedet azt megkapom?.

Legeled a margarétát ágaskodva
öreg háznak kopott ablakán,
az elcsent étek jobban ízlik,
mint abrak a széna rácsán.?

Az igazságok mindig világosabbá
válnak a szépség és a valóság
új fényáradatában, mint az érintés.

Remegve vibrál fénye a Holdnak,
víz fodrában prizmaként hatnak,
fák lombjai közt át - át bújnak,
út porában foltként mutatnak.