Mámorító volt az a bor,
hát leültem, hogy írjak,
de mit tudtam volna írni,
mámorító szép szavakat.

Öreg fenyők sűrűjében
Abigél áll nagy fehéren
Mint, ha várna, mint, ha hívna
Ő a szívek gyógyítója

   Egyszer nagyon régen, talán még öregapám sem tudná megmondani mikor, élt egy szegény asszony a kislányával. Sokat éheztek, mert nem volt, mit enniük. Az asszony eljárt dolgozni az urasághoz, de az oly kevés napszámot adott neki, hogy a pénz még hideg vízre sem volt elég.

Ma vasárnap van, de esik,
vagy cseppre-csepp hullik,
jut eszembe a szomorú dal,
kinek bánat, másiknak diadal.

Valami idebenn hirtelen megszakadt,
kitéptek lelkemből hangtalan húrokat,
fáj a melódia, kínoznak taktusok,
elmennék messzire, lennének rá okok..

Függőágynak hálójában,
sellőt fogott egy halász,
hal pikkelyét elvesztette,
leszek én most madarász.

Simogat a napfény,
szeptember havában,
derűsek a parki séták,
fáknak lehullt avarjában.

      Csakúgy bóklászgattam a kertben, mindig van itt tennivaló, őszbe fordult lassan a nap. Látom, mennyire élnek, újból virulnak rózsáim! Gondoltam, már nincs az a nagy hőség, Papókának viszek egy csokorral. Örülni fog, tudom mennyire szerette a rózsát, sok tövet ültettünk együtt. És lám, most valóságos színkavalkádban pompáznak.

Felforgattad az életemet,
meggázoltad a szívemet,
ezek után, hogy is lehet,
szeretni majd így tégedet.

Sárgulnak már a levelek
Fecskék tova szálltak
Szeptember int sok diáknak
Vége a ragyogó nyárnak

Gyengül a napsugár, tova szállt a nyár
Vidám jó kedvünk emlék ma már
Csengő szólít tanulásra fel
Diákokat köszönt az iskola, csengő felel

Sóbálvánnyá merevedett az élet,
letűnt koroknak, ránk maradtak,
mind örömei, mind szenvedései,
hogy bánjuk velük, ha ujjaknak
is gondokat okoznak, megoldásai.

   Tulajdonképpen Bánkot édesanyám apukájának köszönhetem. Iván nagypapa építette fel a Napsugár utcában azt a kis nyaralóházat, mely annyi örömöt szerezett már a családnak és nekem is. Valószínűleg nem ismerném Bánkot, ha ez nem így történik. És milyen hálás vagyok a Nagypapának!

Ha majd az óra,
elüti újra a hetet,
talán a régi estek,
vissza-visszatérnek.

Az örök életnek virágát,
csak nem nekem szakítod?
Kíváncsivá teszel engem,
át hogyan miképp adod?

Ha költő lennék,
az Isten szemével látnám a világot,
akkor is,
ha a jóság nincs már ott.

Öreg ivónak bal sarkába,
egy rég lestrapált asztalnál,
gondolataiba elmélyedve,
a férfi vörösbort mustrál.

--Wass Albertről írni, és emlékezni, arról az emberről, aki a mindenkori magyar emigráció magyarságának, és minden magyarnak emlékeztető harangja volt, erre az égiektől megáldott írófejedelemre alázattal, és tisztelettel emlékezem.

Olyan csendre vágyom,
ami a végtelenségig
elkísér