Könnyezik a Szűzanya szobra
Némán hullik könnye
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik,fáj a szíve

Értünk magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs ki könnyét letörölje

Könnyezik a Szűzanya 
Hullik egyre könnye
Nincs ki vigasztalja,
Nincs ki letörölje

Minden rögben elvont illatok
vallomása zsong.
Mélyre hajló fák tövében

Ó, hogy szalad az ősz
Nagyon sok a dolga
Segít neki a nap sugara
Festegeti a tájat színesre
Boldog tőle az ember szíve

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele kérlek,
ne bolygassuk pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Üsse kő, ha:
hozzánövekszik a fájdalom
a szívhez. Elvonja kezét a táj.

Ó én édes hazám hányszor vívtad harcodat
Hányszor hoztak fiaik érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Mint végtelen Óceán,
lelkemnek nagysága,
bennem is így tombol,
érzelmeimnek hulláma.

Leteszem vers koszorúm
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek vers virággal

A távoli tájak csöndben imádkoznak,
pásztortüzet rak az ég,
csupasz ágai fájnak a fáknak,
eltorzult arcal szőlőhegyeket néz az árvaság.

Vagy te nékem,
minden virág,
téged csodál,
az egész világ.

Elszálltak a fecskeszárnyú évek
/Érettségi találkozóra.55.év!/
Kossuth Lajos gimnázium.

Fecskeszárnyakon szálltak el az évek
Emlékeinkben diákkor vissza-vissza térnek
Csíntevés, nevetés, mint, ha ma lenne
Tanulás, barátok soha nem feledve!

Lelkem kell, hát nem adom
Várj még résnyire nyithatom
De a szó, a vers tiéd
Azt viszi lelkem eléd
Lépteim lassulnak
Szavaim halkulnak
A szívem a régi
Lelkem zokog, ha bánat éri

Marcikám, már nagy fiú vagy:
éved száma, mint az ujjad
egyik, s másik szép kezeden.
Felsoroljam? Figyelj, kezdem.

Csak úgy, szabadon...

Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.

Elkezdődött az iskola, csillapodott az érzelem,
Úgy éreztem, már nincs mitől félnem.
Veszteni valóm mi lehetne?
Hisz láttam őt egy másik lánnyal...
...összeölelkezve.

Tegnap még perzselt a nyár égető tüze,
Mely e kopár tájat nevetve hagyta el.
És volt, hogy szikrákat szórt jégeső-dühe,
S nagy szélvész-karja a háztetőt kapta fel.

   Hatalmas, kiterjedt koronájú diófám, ha hagyom, belealszik az őszbe úgy, hogy termését megtartja fent az ágain - egyszerűen elfelejtette lepotyogtatni a diószemeket.