Brassó főterén egy teraszon ülve elmélkedem a látottakon. Barátnőm méltatlankodik a kávéért elkért összegen. Tíz lei! Ezt az érvágást, nem fogja megbocsátani a románoknak sohasem.

Szőnyeget terít az ősz a fák alá,
pompás, tarka szőnyeget.
Az elmúlás szelleme őgyeleg
a köd lepte kert bánatában:
hangtalan hullik özvegyi fátyla rá.
Csupaszodnak az ágak.
Akár egy elnyújtott hosszú vasárnap –

Október volt akkor is
Nemrég emlékeztünk
Szívünk gyászolta
A vértanú halált
Aradon koszorúztak odaát!

Íme az állapotom:
elkerült egy pár pofon,
s a gondom már csak potom.

Pillangóvá válhat lelkem,
virágokról virágokra téved,
de ahogy illatmintát vételez,
úgy virág kelyhébe mélyed.

Nem volt az több, mint néhány szép pillanat,
Magával sodort a makacs múlt idő,
Nélküled kong már a pár percnyi jövő,   
Sírodról lekotrom a jeges havat.

Törésvonalak
magasfeszültségében
porig ég minden
emlékezet

/Máté Imre a Rábaközi Sámánok utóda/

56-os forradalom harcosa, író, költő, Köztársaság Arany Érdemrenddel kitűntetett volt forradalmár./
Unokabátyámtól

A kutyák hangjával éjszaka
körül ugatta a kolóniát,
de a kor is apáink országa ez - ha
verik a harapós vagy szolga kutyát

Annak a zászlónak gonosz volt a szíve:
fekete árnyékot vetett három színre.
Üldözött, zaklatott, álmában is zavart
sok millió riadt, tépett lelkű magyart.

Csönd van. Siető léptek átléptek kiálló
árnyékköveket. Évtizedeken
át az út porát verte itt sok esőcsepp
 

Még egészen aprócska legényke voltam és barátommal, Petivel mindenféle rosszaságra kaphatóak voltunk. Pedig szegény szüleink mindig figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad rosszalkodni.

Őszi fénnyel búcsút int a nap
Tükör képében még csalogat
Aranyhidat küld a túlsó partról
Szellő lágyan nádat ringat

Falaimban már megkötött a mész
Több tételben

Ősz van.
Látod Kedvesem?

Nehéz örökség a szeretet,
Az Úr plántálta egykor belém,
Még tán a kezdetek kezdetén,
Sújtja, de jobbítja létemet.