Szegény családban nőtt fel vidéken,
élete ott csodákat nem rejtett.
A falu csendes állóvizében
boldogtalan volt és reményvesztett.

Villám csap le, jön a vad vihar
Égi jel ez meglátjátok!
Üzenetként, mi lesz, ha nem vigyáztok
Isten haraggal súlyt le rátok

Kisírt szememre nem jön álom,
gyöngykönnyet szülnek a hajnalok.

Addig zörög,
míg nem ázik,
hibás járdán,
csúszik, mászik,

Egyszer beszakad a tető
diga dom,

Ősz van, a természet haldokolni látszik,
De mégis, mégis csak ilyenkor a legszebb,
Mint az ember, mikor vén testtel tanyázik,
Lelke olyankor a leges-legékesebb.

Baj van!
Kés suhan a
vajban,
mész olvad a
tejben,
csontvelő a
fejben.

Őz szemű fények, együtt őszi szaladás.
Ropogó ágak, talpad alatt mind.
Az avarba belevarrt nyárnak emléke,

A gyönyörű ősz régi lépések zaját
fénykorbácsával veri hátamon.
Azt hittem, hogy még igaz de csak fájdalom.

Híres Newtont megihlette
tréfás kedvű almafája:
telt gyümölcsét elengedte,
s lehullott az, éppen rája.

Hogy november szürkéje legyen ezüst,
ne maradjon el a reggeli torna,
a pipámból szálljon gyümölcsízű füst,
cinke szálljon nyúlszőr kalapomra,
ezért verset írok, tollat ragadok,
tán nem oly vereteset, mint a nagyok.

Színes ruhájában jött az ősz
Rigó csalogatta
Itt az ősz gyere már
Tölgyfa is levelét hullajtja
Pókháló fűzi a harmat gyöngyöket
Erdő szélén vad csörtet
Találkozóra jönnek

Rozsdás leveleken,
dalolgat az őszi szél,
hangszere a fuvola,
több szólamban zenél.

Hova mennek a libák?
Őszi lombhullásban
Hideg jön nemsokára
Néma csend lesz a határban

Héjanász az avaron…
Ady Úr! Nem zavarom?
S Léda Asszony! Még ilyet!
Idenéz a fél liget.

/A ”Marhajóízek” fesztiváljára./

Kint a magyar pusztán csöndes alkonyatkor
Pásztor tüze lobban, minden nap olyankor.
S míg a tüzet nézi számadó s bojtárja,
Felnéznek az égre… tán az Isten látja…

Az átvett gizgazoktól már
nem zengnek összesimulva
halhatatlannak hitt