Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Mit éjjel a versembe facsarok,
végtelen gondolatok, kérdések,
lefokozzák a szeles nappalok,
a csúcson is völgykatlanban élek.

Hallod a zenét, s a néma csendet?
S mi mögötte zajlik a vészes üzenetet
Mi történik az országban?
Kitört a forradalom!

Úgy köpködte füstjét,
a fekete szörnyeteg,
hogy rázkódtak a sínek,
repült mint fergeteg.

Az ősz, mint szemtelen tolvaj suhant fölém.
Nem kért, nem kérdezett, csak jött szellő-ölén.
S mint egy sóhajtás, hogyha feltör néhanap,
Ő is hívatlan, mint furcsa árnyékalak.

Egyél magyar sok-sok banánt
áhítattal manna gyanánt.
Nem ég adja, hajón hozzák:
azon terem – méltó hozzád.

Drága Mama!

Magyarország, Magyarország
Nagyon sápadt ma az orcád
Országra éhes had mié tette
Nem sajnál gonosz lelke

Megszűnt egy szív dobogni,
gyötört testből a lélek távozott,
jaj mindig temetnek valakit,
gyertya csonkjáig elfogyott.

Temetőbe húz a vágyam,
a halasi csöndes temetőbe.
Ott van az én anyám sírja,
​sírkövére neve írva, 
megnyitom majd bús szívem előtte.

Alig volt talán négy éves,
sötét haját copfba fogta,
cserfes, élénk és beszédes,
amit gondolt, kikotyogta.

Hova tart a század?
Mit mosott el az áradat
Oly korban élünk
Apa-fiát árulja el
Pénz szennye le nem mosható
Az ártatlan áldozat nézi
Fájdalma le nem írható

Sem jót, sem szépet, sem igazat –
nem adtatok,
nem hoztatok,
nem mondtatok!

​Kerítésnek deszkáit,
szegelték egy sorba,
hol faág göcse kiesett,
lyukas lett a deszka.

Hej diófa, diófa
miért van sok leveled?
Mit gondolsz, már mióta
perlekedek teveled:

Ha papír majd viseli,
a mondott szavakat,
nem fogom titkolni,
a fogant gondolatokat.

Mosonmagyaróvár "Gyásznapja" : 1956.1O.26"

Mint, ha megint látnám
Régi színben tündökölni
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni
Nem talált rá azóta senki
Én most is látom büszkén ragyogni
Nem csak szürkén szomorkodni
Megtörve és arcul ütve
Eldugva padlás mélyébe