Lassan már lajtos kocsival
hordják ki a leírt szavakat,
hisz vagyunk már oly sokan,
rímek mégsem fognak sokakat.

Madár börtönéből szabadult,
kalitba zárt vágyódó lelkem,
ahol gyorsan összekuszálódik,
csak kárba soha ne vesszen.

Ismeretlen ítélőbíró, itt állok előtted,
verseimre, tartalmára mondod ítéleted,
majd az önkény csomagjába odateszed,
így tálalod büszkén, mellé nem adod neved.

Magának is csak a saját nyelve
jut az általa harapott kenyérbe,
tényleg nem, soha nem érzékelem,
milyen az Ön lelkének érzékeny ízlése.

Mikor alkotás vágya alábbhagy,
tátong a száj némán, daltalan,
lesz mindig az, ki tollat ragad,
de munkája sosem lesz céltalan.