Te, ki föld alatt kerested
a fekete aranyat, s kenyered,
naponta kockára téve életed.
Te, kinek kezét kérgesre törte
a csákány és lapát,
kinek szénporos hátán
a verejték húzta vonalát.

Te, ki megraktad és toltad
a csillét vállvetve.
Te, ki néha fekve
fejtetted a szenet,
nem féltve életed.

Te, aki bányásznapkor
érchangon harsogtad világgá,
Szerencse fel, szerencse le...
Te, kinek szíve
szeretettel van tele.

Te, kinek családja,
rettegett, ha megszólalt a
sziréna, jelezve baj van.
Te, ki ember
maradtál a bajban.

Te, ki megöregedtél s
szemed könnyel lesz tele,
ha eszedbe jut a tárna,
s arra gondolsz
bár lenne még a bánya...

És ő ki hősi halált halt,
a temetőben egy sírhant jelzi
itt pihen egy ember,
most is a föld alatt,
ahol élt és dolgozott,
számára a sors nem hozott
jó szerencsét...mert...

"Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete..."

Bányászok!
Legyen Tiétek
mindenki dicsérete!