Szinte szárnyalt a lelkem,
ahogy sétáltam ott veled,
öreg gesztenyék árnyában,
adtad nekem kicsi kezed.

Mint sok kis karácsonyfa,
májusban virágba estek,
fehéren piros beütéssel,
oly sokszor rajtunk nevettek.

Elmúlt minden ami szép,
zavaros a víz, keserű a kenyér,
már árnyat sem adnak a fák,
nem hoz új rügyet az ág.

Hol a négy évszak, gyönyörű
semmivel sem pótolható varázsa,
vagy üde vadvirágos réteknek,
tarka pompás, felejthetetlen látványa.

Ilyenkor mindig előttem van,
ráncokkal redőzött, öreg nagyapám,
ki hányszor mondta el nekem,
te is megöregszel, drága unokám.

          ,, UTÓIRAT ,,

Lám a mondás sokszor ismétlődött,
hát bejött, való igaz tartalma,
unokáimnak mondjam én is,
mit sokszor hangoztatott, nagypapa.

De a világ mérföldeket lépett,
nagyon más lett a szokás, meg a forma,
úgy iszunk és eszünk mint rég,
 fülünkbe nem úgy csendül a muzsika.

Ám teremnek még az almafák,
kertekben meggyek, cseresznyék, szilvák,
a korai eper is még olyan zamatos,
de hol az a lány, ki volt üde és harmatos.

Munkás fejszének, cseréled a nyelét,
de maga a vas, mi a fát idomra aprítja,
ugyan úgy megmarad, csak élezed,
míg nemzedékeknek, marad örök tanúja.

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.01.