Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Barátom a manó

Adalberto
Adalberto képe

       Képzeljétek csak el, amikor még kis srác voltam, egyszer találkoztam egy manóval. Aranyos kis emberke volt. Olyan igazi manó. Mesekönyvek tele vannak velük, és számtalan történet szól róluk. Most én is egy ilyen aprócska, parányi lényről szeretnék mesélni nektek.
       Szép nyári délután volt. Egész nap unatkoztam, mert szinte minden barátom elment nyaralni, vagy valami más elfoglaltságuk volt. Ültem az öreg diófa alatt, és nem tudtam, hogyan töltsem el az időt. Túl meleg volt ahhoz, hogy megkergessem a szomszéd néni macskáját, pedig máskor ez mindig élveztem ezt a mulatságot.
Amint ott üldögéltem hessegettem a szemtelen legyeket a combomról, amikor váratlanul a diófa sűrű lombja közül elém ugrott egy emberke. Alig volt nagyobb, mint kiskutyánk a Bodri. Még sohasem láttam ilyen fura alakot. Eleinte azt hittem, hogy csak a nagy forróság tesz belőlem bolondot, és a látomás, ahogyan jött, egy pillanat alatt el is tűnik. De nem így történt. A kicsinyke emberke ott téblábolt előttem furcsa öltözetében. Fején egy hatalmas csúcsos sapka éktelenkedett, az arcát pedig fekete napszemüveg takarta el. Kezében pedig egy hozzá képes nagy bot díszelgett. Akkor még valójában nem értettem, mi célt szolgál?  Ámulva néztem a kis jövevényt, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Azt sem tudtam, miképpen köszöntsem? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen emberkének, mit illik mondani. Végül ő törte meg a csendet:
–  Szia! – mondta vékonyka, csengő hangján – Manó Peti vagyok. Akarsz a barátom lenni?
Meglepett, amit mondott. Még sohasem találkoztam manóval. Igaz nagypapám gyakran mesélt róluk, de akkor mindig úgy gondoltam, hogy manók csak a mesékben létezhetnek. De hogy egyszer valóságban is megjelenik előttem egy manó, azt még a legvadabb álmomban sem mertem gondolni.
Ott áll előttem, és várta a válaszom. Mit is mondhattam volna neki? Természetesen, hogy igent mondtam, hiszen nagyon unatkoztam. Nem volt egy barátom sem, akivel tudtam volna játszani. Megvallom, örültem jövetelének, mert legalább lesz valaki, aki elszórakoztat. Ezért minden gondolkodás nélkül rávágtam:
–  Igen.
Bár ne tettem volna! De akkor még nem tudtam, mivel jár, mit kell tennem érte cserébe.
–  Akkor barátok lettünk – csapott a tenyerembe, majd folytatta – Gyere, most elmegyünk csavarogni!
–  Várj egy kicsit – mondtam neki – előbb kérek engedélyt édesanyámtól, hogy elmehessek.
–  Ugyan, erre nincs semmi szükség. Úgyis egykettőre visszajövünk. Csak ide a patakpartra ruccanunk ki, és már jövünk is vissza. Keresünk egy szép kavicsot, mert gyűjtöm. Már rengeteg van a manóházacskámban.
El is hittem neki, hogy csak egy szép kavicsért megyünk a patakpartra. Akkor én nem gondoltam semmi rosszat.Nem szóltam senkinek, és elindultunk. Manó Peti ment elől dudorászva, én meg követtem, mit sem sejtve.
Falunktól nem messze folyt egy kispatak. Nyáron alig volt benne víz. Emlékszem egyszer még ki is száradt, és csak ősszel kuruttyoltak újból a partján a békák. De ezen a nyáron, nem ért minket ilyen veszély. Annak ellenére, hogy már napok óta forróság volt a patakban bőségesen volt víz.
Közben amint mentünk Manó Peti sok érdekes dologról mesélt nekem. Emlékszem még azt is mondta, hogy varázsolni is tud. A bot, amit magánál tart, az a varázspálcája. Nagyon szerettem volna látni, miképpen történik ilyen varázslat, de barátom azt válaszolta, hogy ezt csak veszély alkalmával mutathatja be. Ha máskor használná a tudományát, akkor őt igen megbüntetné a manókirály. Hiába mondtam, hogy nem mondjuk meg neki, és én is hallgatni fogok az esetről, de a kis manó nem volt hajlandó megszegni a szabályt.
–  Ne is kérj ilyenre! – mondta komolyan – a manókirály mindenhol lát engem. Azonnal tudomást szerezne a varázslatról.
Kénytelen voltam belenyugodni, hogy nem láthatom meg, amint felemeli a botot és varázsol, hacsak nem történik valami veszélyes helyzet. Csak ebben reménykedhettem.
A patakparton mindjárt nekiláttunk szép kavicsokat keresgélni. Volt is sok, de a manónak egyik sem tetszett. Mindegyikre azt mondta, nem szép, szebbet akar. Ki tudja, már mióta bóklásztunk ott, amikor hirtelen meglátott a vízben egy aranyszínű, szép formájú kavicsot. Boldogan felkiáltott:
–  Ez kell nekem! Ezt a kavicsot keresem már évek óta. Jaj, de jó, hogy megleltem!
Igen ám, csak az volt a probléma, nem tudta, hogyan vegye ki a vízből. Túl mélyen volt, ő pedig kicsike volt. Hiába hajlongott, próbálta elérni, sehogy sem sikerült. Tanácstalanul álldogált a vízparton, és sóvárogva nézte a kavicsot, majd váratlanul a homlokára csapott:
–  Tudom már, hogyan vegyük ki a kavicsot. Hiszen a te karod hosszabb, mint az enyém. Te könnyedén ki tudod venni. Légy szíves, tedd meg nekem!
Miért ne tettem volna meg ezt a kis szívességet a barátomnak? Lehasaltam a patakpartra és már nyújtottam is kezem a vízbe. Igen ám, de nem vettem számításba,hogy a part csúszós, és, ahogyan ott hasaltam, szépen belebukfenceztem a vízbe. Különösebb bajom nem történt azonkívül, hogy csuromvizes és a fejem búbjáig sáros lettem, amiért édesanyám nagyos mérges lett. Majdnem elfelejtettem mondani éppen azon a napon vettem fel új ruhát és cipőt, és reggel lelkemre kötötte, hogy igen vigyázzak rájuk, mert sokba került. Nagyon megijedtem ott a vízben csücsülve. Majdnem elsírtam magam. Kétségbeesve kértem Manó Petit, hogy segítsen. Hiszen, ha akarja, újjávarázsolhatja vizes, sáros ruhámat. Mi neki egy varázslat. Különben is vészhelyzet van. De ő csak tagadóan rázta fejét. Összevissza beszélt mindenfélét, majd hirtelen sarkon fordult, és botja segítségével nagyokat ugrálva elszaladt. Amikor már elég távol volt tőlem, visszafordult és csak ennyit mondott:
–  Bocs, de most sietnem kell, mert apám mérges lesz, ha nem érek haza. Majd legközelebb varázsolok.
Szomorúan kikecmeregtem a patakból és elindultam haza. Ne tudjátok meg, hogy mit kaptam édesanyámtól. Egy hétig nem hagyhattam el házunk udvarát, és minden házimunkában segítenem kellett. Hiába mondogattam, hogy egésznek Manó Peti az oka. Ez édesanyámat nem hatotta meg, sőt azt mondta, ha nem hagyom abba ezt a képtelenséget, akkor még ráadásul el is fenekel. Így jobbnak láttam nem emlegetni kicsi manó barátomat.
Évekkel később, felnőtt fejjel egyszer elbandukoltam a patakhoz, ahol belecsúsztam a vízbe, képzeljétek el, még mindig ott volt az a aranyszínű, szép formájú kavics, amit Manó Peti meg akart szerezni. Gondolkodtam, kivegyem, elvigyem neki, de végül mégis úgy döntöttem, nem bántom. Maradjon ott, ahol van, ha Manó Petinek annyira kell, akkor vegye ki maga, és ha belecsúszik a vízbe, őt szidja meg anyukája, ne engem.
Gyerekek, vigyázzatok, mert egyszer majd titeket is felkeres, és megpróbál rászedni, hogy menjetek el vele játszani a patakpartra! Inkább édesanyátokra hallgassatok, mert abból baj nem lehet! Ugye megfogadjátok tanácsomat, és jó kisfiúk, és kislányok lesztek?
    Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Rovatok: 
Mese