Alkonyati morzsákból kotorászva,
előkerül néhány, épkézláb emlék,
olvasom leveled, vagy nézem képed,
oly tüneményesek lettek, mint mesék.

Akkor ott a távoli, múltnak idejében,
legendává értek, az akkori remények,
ó-hogy kerestem, álmoknak tengerében,
de azok is vesztek, miket vágyaim reméltek.

Leveled megírtad akkor, harsogtak a címek,
csak akkor legyél boldog, ha én is az leszek,
igaz azóta sem tudom, milyen boldogságod,
míg engem úton-útfélen, kísért az átkod.

Az is igaz hogy, csókodat mélyen belém vésted,
mert álmatlan éjjeleken, mindig vissza kéred,
sokszor arra riadok, karod öleli erősen nyakamat,
ajkad forró csókja, tűzzel égeti kiszáradt ajkamat.

Ahogy reggel kinéztem, hát hó borított mindent,
de ott a szerelem árnyékában, hagytam a kincsed,
ám a hajlék melege, még fogva tartott minket,
azután már az álmomat, a fényekkel eltörölted.

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.13.