Március 15.

A befojtott szó
szinte robbant, szavalták
a nemzeti dalt.

Ragyog a napsugár
Virágba borultak a mandulafák
Így köszönt Nemzeti ünnepünk ránk
Más ez az ünnep!
Mint,mikor hóviharral tört ránk
Magyarok Istene figyelmeztetett
Bajban van hazánk!

Gyere pajtás a csatába!
Vészben a hon szabadsága!
Patkó dobog,
Zászló lobog.
Elől járjon ma a bátra!

Gyere német, kutya-fattya!
A két kezünk vérben hagy ma!
Patkó dobog,
Zászló lobog!
Azt taposd el, aki hagyja!

Egy nép ismét talpra áll
Egy nép mondja
,,Eddig, s ne tovább!"
Elég volt a szenvedés
évszázadokon át!"

Erdőszéli gyümölcsösben,
A lombos fák üde zöldben.
Napsugara cirógatja,
Pirosodjon alma arca.

Kitűnik nagy vén diófa,
Őneki már nincsen lombja.
Ágai földön hevernek,
Rügy sem fakadt életjelnek.

Derekát vihar eltörte,
Évgyűrűi futnak kőrbe.
Gyökerében sincs már élet,
Tőnél fehér gombák élnek.

Akárhogyan fontolgatom,
őseimnél gondolatom.
Bennük voltam bekódolva,
képességben, alkatomban.

Ott állt a Hargitán
Nézett Magyarország felé
Mögötte harsogott az Ehhó TV
Székely föld a székelyé

Ott állt és könnye csordult
Hisz megtagadta őt a „Haza”
Kirekesztve éli életét
S csak reménnyel szól a TV. szava

De megtagadták őt
Az anyaország mondott nemet
Nem baj, majd az Isten!
Megsegít minket székelyeket!

Késve jött kissé kikelet,
Vidáman viszi a telet.
A nap nevetve muzsikál,
Hóvirág hóból kandikál.

Elég hozzá pár pillanat,
A szirmaival szárnyalhat,
A kecses kelyhét élteti,
Nap nótáját csilingeli.

Virul vele erdő alja,
Fák rügyeit előcsalja.
A rügyező sűrű ágak,
Madárfészkekre vigyáznak.

Csiga Csilla, Csiga Csaba
indulnának vándorútra.
Messze van a szomszéd város,
és az út oly fáradságos.

Ropánt gyalu ajándéka, göndör szíjács hull alá,
cinkelt csapban fűrész harap, égő fa váll hamuvá,
fenyőgyanta illat lengi, kicsi műhely melegét,
megmunkált csapfészek, befogadja csapolt szerelmét.

 Egy faluszéli kicsi ház udvarán vígan kapirgáltak az öreganyó baromfii. Csipkedték a füvet, felszedegették az ételmaradékot, amit a gazdájuk kiszórt elébük.
–  Egyetek, nőjön a begyetek! – mondogatta nekik az öreganyó.

Csönd csöndjén
fák sóhaját őrzi a reggeli érintés.
Fényekben fürdik a tó.

Sejtelmes a táj,
fátyolos fényeiben
csönd röppen

Ó Uram hozzád fohászkodok!
Adj nekünk békét a szívekbe!
Ne szenvedjenek az ártatlanok
A kiszolgáltatott ember,  gyermeke
Adj szeretetet a lelkekbe
 

ellopták gondolataim
múzsám, nevetve, furfanggal
ármánnyal zárták falaim
kétszínű, hazug szavakkal

Óvatos léptekkel jött a Tavasz
Mint, ha a természetben tündér járna
Varázspálcájával fákat, bokrokat megérintette
Rügy fakadt, s virágtenger körülötte

Ó Tavasz, remények hordozója
Felkelő napot az égre csalogatja
Ébred a föld, zöldell a vetés
Örül a szívünk, oly szép ez az ébredés!