Holdfény kertek illatában...

Aranyló napsugár fényét fonja ránk,
Föld forgatja tengelyén önmagát,
Nap beragyog minden kis zeg-zugába,
Látunk nappal, alszunk éjszakában.

Amíg testünkben itt a földön élünk,
Lenti fényekre is van szükségünk.
Villanypózna utca hosszát kíséri,
De a kezünkben kislámpa, kézi.

Lelkemmel minden nap keresem, az eltűnt
világot, melyben, ha emlékeid
újra születnek, mely a nő dicsérete,

virágok között a mosolyod. kellene.
Nagyon kellene. Csak egy kézfogás,
a kézfej érintése, s örök tisztelet.

Tarisznyámban madárlátta kenyeret hoztam
Utam száz ösvényen vezet,
Gyermekkorom kincse szívemben,
Nem múlik az emlékezet.

Erdő szélén, erdő mélyén...

Tűzről pattant szépasszonynak karjaiba estem, 
azóta is vele vagyok, mert nagyon szerettem.
boldogságot sugárzó sok szép napra vágytam,
ujjára gyűrűt húztam, lett támaszom, társam,
Így indultunk hosszú útra, életnek árjában.

Lágyan langyos tenyereddel,
Szemem takartad, kacagtam.
Ujjad bársonyát éreztem,
És te sokáig ott hagytad.

Kicsattanó jó kedvünket,
Kíváncsiságom tetőzte.
Kérdések közé kerültem,
Vajon mi lehet előttem?

Nem is kellett tanakodnom,
Elárulta már önmagát,
Romantikus rózsacsokor,
Ontotta rám friss illatát.

Választ adjatok nekem!
Miért kell, hogy a magyar áldozat legyen?
Mindig védett Téged Európa!
S mindig ő ment helyetted vágóhídra!

Miért kell most is küzdenie?
Téged UNIÓ határát is védenie?
Miért hagyjátok ismét magára?
Pedig figyelmeztet, vigyázzatok a határra!

Már
indult
ibolya
illatozva.
- Nőnapot köszönt.

Szív
lüktet
forrongva
gyűlik a nép.
- Nemzeti ünnep.

Jön
Sándor
a József
és Benedek.
- Hoznak meleget.

Írta: Bíró Antalné
2020.03.03.

Sötét homály van az ólban,
Tyúkok fenn az ülőn ülnek.
Egymás mellett sorakozva,
Mély álomba szenderültek.

Kakas magas kősziklán áll,
A holdfénynél hűen figyel.
Vigyázza az alvók álmát.
Róka most épp erre nincsen.

Holdsugár hűen mutatja,
A kakas nemes alakját.
Tyúkoknak ő a lovagja,
Piros fény tollán, taraján.

Elnéztem csodálatos alakját,
szabályos formás szép orcáját,
festőnek vásznán élne örökre,
hogy emlékeznék rá a nőmre.

Telt piros ajkaiban hagytam,
láztól égő forró csókjaimat,
legforróbbat nőnapkor adtam,
várom csókjaidat, az elmaradtat.

Hajnalos a pék:
izzik a kemence,

haragos a pék:
viszket a tenyere.

Nyelvet tanulsz, angolt -
minek rúgnál öngólt?

Vagy talán németet -
az téged nem etet!

Szirmok cirmosodnak,
rügyek gyülekeznek –
az Élet nagykorú…

Szelek szelídülnek,
méhek mohósodnak –
tárul sok faodú…

      Patricia egy konferencián ismerkedett meg Zsigmonddal. Mindketten nagyon vallásosak voltak, ezért minden tradíciót betartottak, minden módon megfeleltek a szülői elvárásnak, a vallási szigornak.
Két éves ismeretség, udvarlás, találkozások után házasodtak össze. Épp csak hazajöttek a nászútról, amikor hivatalos papírokat mentek elintézni, hogy minden rendben legyen.

Száraz, szikkadt hegyek sírnak,
virág nyílik szemét dombon,
kevés táplálékkal bírnak,
nő szíve lázadón lobog.
 
Zöldellni kell ide erdő,
szólal szíve érző hangján,
mert már erre nem jön felhő, 
harcoljunk hát nőknek napján!
 
Tisztítsuk meg jól a földet,
ültessünk friss facsemetét,
idevonzza a felhőket,

A csopaki domboldalon,
fasor kíséri utamat,
a dalom is innen hangzik,
táncolnak a napsugarak.