Messze már a régi emlék,
Mégis hozza minden percét.
Mikor jó apám és anyám.
Folyosón állva vártak rám.

Írtam majd vonatra ülök,
Ők várták a vonat füttyöt.
Szobában már megterítve,
Tyúkhúsleves arany színnel.

Ízével a rántott far-hát,
Illatával a kelt kalács.
Benne van a szívük lelkük,
Vágy, hogy egymást megöleljük.

Kisvárosi, téli rege járvány idején

Szikrázó esti ég alatt
ránk talált a szerelem,
ajkunkon csendes félszavak,
neved dallamát éneklem.

Válasszunk magunknak csillagot!
- súgtad, - és ölelt két karod.

Szép
téli
díszeink
csilingelő
ezüst jégcsapok

*

Száz
jégcsap
csendülő
harangszóval
dalol, s elcseppen

*

Most
szádra
lehellek
egy csókot, - küldd
jégcsap szívedre!

*

Nap
fénylik
szikrát szór
a jégcsapok
könnyezve nézik

*

Felcsillan a szemem jó a kedvem, 
kék virágot festek, különlegest,
szárnyal  az ihletet adó lelkem,
ábrándozik a virágos kertben.

Öt unokám virágok közt táncol,
Dani, Csabi, lelkemben a mámor,
Petra, Hanna Alizka a lányok,
a szép jövőt mind az ötben látom.

Magyar NŐKET, ó hogy csodálom,
az egész Földet ha bejárom,
meglásd, szépségüknek nincs párjuk,
sokszor bizony, vágyó a szájuk.

Azon ajkak, néha csacsognak,
forrócsóktól néha vacognak,
majd érzem, mézédes zamatát
ízlelem a vágy áradatát.

Varasodott szívemet,
összefont tüskés inda,
karmával, tartotta gúzsba,
kínzón gyötörte lelkemet.
Keserű könnyem,
nap nap után mosta,
Patakot fakasztva,
kitikkadó ereim itatta.
Egy kósza fénysugár,
véletlenül beragyogta,
megeredt, s a még kopár,
rögöt életre fakasztotta.
Egyre erősebben,
kúszni kezdett,

Mohazöld reménységKirándulni hív az erdő,
vendéget vár télen, nyáron,
mikor mély álmából ébred,
vagy "ősz húrja zsong" a tájon.

Szőnyeget hint, megtisztelve,
ne gyötörje földje lábad,
avar, moha, színes szőttes,
szorgos keze sosem fárad.

Ma a megoldás párbajra hívta a gondot,
egy pillanatig minden szót belé fojtott,
szél sem mozdult a szösz is csak lebeg,
az idő fogaskereke szorultan nyekereg.

Hogyan tovább unszol a gyötrő kérdés,
uralkodni akar s már indul a szövetkezés,
lomhán felemeli fejét a válasz, ki fáradt,
komótosan körbe-körbe néz, pislog párat.

Hegy tetején sötét erdő,
fehérbe öltözik,
mikor a csipkés hófelhő,
hozzá le költözik.

Pelyhek halkan szállingóznak,
mintha szárnyuk lenne,
erre-arra himbálózva,
hullnak le lebegve.

Fenyves alatt az út lejtős,
gyerekek szánkóznak.
nagyobb élmény nincsen ettől,
jól meg kapaszkodnak.

Szonett

Február, március és az április
most ruhát váltanak, köntöst cserélnek,
közéjük állok szolgának, cselédnek,
pőrére vetkezem vénen magam is.

Az egyik ődzinte, a másik hamis,
a vadnak fényt terítenek a rétek,
féltem a gólyákat, a naiv gémet,
ki korai kikelet bájának hisz. 

Falu szélén cseperedő,
árva piciny rózsabimbó,
mellette a kerek erdő,
és egy elhagyott faviskó.

Halkan gyengéden ringatja,
a kedves tavaszi szellő,
csepegtetve locsolgatja,
a hófehér bárány felhő.

A napnak egyik sugara,
lágyan cirógatja arcát,
mosolyogva bontogatja ,
százszorszép illatos szirmát.

De jó volt míg gyerek voltam,
a szüleim ölén.
szeretetet birtokoltam,
gyereklét örömét.

Felnőtt élet iskolája,
tanít az életben,
gyakran megbotlik a lábam.
míg célhoz érhetek.

De kemény a csizmám sarka,
Küzdök kitartással,
amit szereztem magamnak,
osztom a családdal.

Kis kertész ő kis nadrágban
éldegél egy szép világban
ásójával szorgoskodik
föld alatti várban lakik.

A föld alatti járatban
autót vezet álmában
gyorsabb így a közlekedés
elérhetőbb lesz a termés.

Szereti a gyümölcsöket
szedett télre is eleget
mosoly ül ki az arcára
be visz mindent a kamrába

Búcsúzom most tőled, izzasztó forróság,
önfeledt, szertelen, bohém boldogság,
szüntelen kedves gondolatok járnak át,
imádtam a nyárnak minden hajnalát.

Szívem még érzi virágoknak illatát,
lelkem még hallja a madarak dalát,
emlékeit őrzőm örökké a nyárnak,
Ó ne sírj kedves annyit, vissza várlak!