Az ősz barna szeplőt bámulom, nézem,
a szürkeséget pettyezi falevél,
kis rozsdás foltok keringnek az égen,
decemberi felhőket érlel a szél.

A színözön majd szép lassan kifakul,
fagyok a fényeket mohon felisszák,
én tovább szomjazom olthatatlanul,
hogy megláthassam a ősz rejtett titkát.

Kényelem, szokása nem csak a bölcseké,
nem néz az okos csak előre, fölfelé,
ablakban szeret ülni esős délután,
így várni, hogy kibukkanjon egy fénysugár.

Viharban sem lát mást, csak a tiszta eget,
elfogadja a csúf esőt és a szelet,
nem haragszik, ha jön majd a sötét éjjel,
nem féli azt sem, bár tele lehet rémmel.

Amikor először sétálgatott velem,
amikor először fogta meg a kezem,
amikor először szemembe nézett,
tudtam, hogy mellette, csodás lesz az élet.
Vallotta, velem marad, történjen bármi,
soha nem fogunk, egymástól elválni.
Üldözte a bűnt, a törvényt követte,
ezért őt mindig tisztelet övezte.
Féltettem őt mindig, ha késve jött haza,

Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.

Hiánycikk immár a szeretet,
inog a béke fejünk felett.
Ember nem számít, értéke nincs,
valaha mondták, mindenik kincs.

Láttam a temetőben,
fekete fejkendőben,
egy magányos fejfánál,
kezében pár virágszál.

Görbe háta tartotta,
bánatát megrajzolta,
fénylett pár könnycsepp arcán,
halk ima pergett ajkán.

Én még megismertem őt,
a sudár, gyönyörű nőt,
emlék ő a homályban,
kit gyermekként csodáltam.

Tavaszi tarka vidéknek,
zöld a legelője.
Furulya szó hallik szépen,
juhász a szerzője.

A gyapjú bundás bárányok,
legelésznek rajta,.
Terelgeti puli pásztor,
együtt is maradnak.

Magányos fa oly öreg már,
de hajt még levelet.
Gyökere a földtől eláll,
a levegőben lengedez..

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak. 

Álmos a város,
szürke a táj,
tarka avarban
szunnyad a nyár.

Esti homályban
szél muzsikál,
gyenge faágat
feszt huzigál.

Prüszköl a kémény,
égbe kiált,
rápöfög, irkál
füstkarikát.

Éjjeli őrszem
macskabagoly,
hangja huhogva
szól valahol.

Az ember ilyenkor kevéssel beéri
körtefa ágán két kánya károg
napfényben fürdő nóta a régi
rekedten károgó fekete fanfárok

az egyik gonosz szemmel engen nézeget
kezemet vezeti a gereblye
közben készítek pontos mérleget
hogy felmutassam a tárt azúrkék égre   

Mi marad utánunk, ha elhagyjuk e tájat,
lábnyomunk semmi lesz,vagy hagyunk sok százat?
halmozunk káoszt, millió szennyet,
tépett sebeket, vagy patyolat rendet,
jövőjét írhatjuk, egy új nemzedéknek,
ebben lehetünk, kedves példaképek.
Jelenünk változik, amivé akarjuk,
építjük még szebbé, vagy porrá romboljuk.

most homályba burkolódzom
ne ismerhesd gondolatom
többé ne láss a lelkembe
ne nézz vádlón a szemembe

tudom, nem engem kerestél
csak véletlen reám leltél
lehet, már százszor is bánod
elvettem tőled az álmod

mégis itt vagyok még neked
kezem a kezedben, veled
meddig tarthat ez az érzés
vádaskodás, félreértés

szeretnék elszaladni
magam elől, másoktól
szeretnék elszakadni
hamis valóságoktól

szeretnék talpra állni
de visszahúz a mélység
magamat megtalálni
hogy ne gyötörjön kétség

szeretnék... mit szeretnék
ezt még magam sem tudom
a múltba visszamennék
és úgy járnék utamon

2021. november 15.

ha úgy érzed, most szabad vagy

Ablak előtt büszke nyárfa,
Égbetörő koronája,
Milliónyi zöld levele
A nyár dallamát zizegte.
Rigófüttyel versenyre kelt,
Lombja közt sok madár pihent.
Ágait kiterjesztette,
Árnyékát kertre vetette.