"És jó volt élni, mint ahogy soha, " 
Tündér szállt erdei otthonunkba.
Szerelmet varázsolt  számunkra,
Mely lángolva lett életünk sorsa.

Esti fényben sokszor sétát tettünk,
Őszi falevelek talpunk alatt.
Múló sorsukkal vívtak viadalt,
Kéz a kézben mentünk el felettük.

lobban a mécses ringó fénye
messzire száll sok apró szikra
őseink ezer kicsiny lénye
nyugalmat áraszt minden sírra

2022. október 28.

Kép:http://blog.medvesnagyker.hu/2017/10/02/gyongyhazasmecsesek/

A tájat már biztosan jól ismerő,
busz ablakából hajnalt figyelő,
hűs ködpárát lehelő reggelek,
munkába siető emberek.

Bokrok ágait összekötő,
minden harmatcseppet tündöklő,
szakadozott, tépett pókhálók,
de már eltűntek a benne lakók.

Hallod, hogy dobban?
Látod, hogy reszket?
Érzed, hogy izzik?

Karom az ég felé tárom,
hideg szél csípi arcom,
derekam öleli a Nap,
egy könnycsepp sikolt,
halk sóhajjal földre hull.

Ágyad keretében éled már nyolcadik éved,
nincs jártányi erőd, amióta elveszítetted

A plázába beszökött az ősz,
kabátokhoz suhant csendesen,
fehérneműk mellett, a butikban,
találkozott velem.

Ballagtam épp a táskák felé,
s szóltak hangos disco dalok,
ismerős angol, magyar dallamok,
az egyetlen, mit ingyen kapok.

Az életbe hívott egy kéjes éj egykor, 
nőve, elszakadva csenevész bokortól
fa legyek magoncból.

Ki voltam, az vagyok valahol, legbelül,
bár néha a szívem szorít, fáj, megszédül
az ember egyedül.

Bölcsen és higgadtan, mint egy tibeti bonc
maradtam tudatlan, megszeppent, kis tanonc,
szélbe-szédült magonc. 

"Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak,"
Melegebb vidékre repült fecske, gólya,
Itt hagyott fészkeik a tavaszra várnak.
Mikorra visszatér hűséges lakója.

Itt maradt kertünkben több piciny madárka,
Rigó, cinke, veréb, kik az egész nyáron
Ágról ágra szálltak, repültek trillázva,
Hallgatnak hidegben, torkuk meg ne fázzon.

575575
Csak egy mozdulat, és a bizonyítékot 
a táskájába tette. Nem vették 
észre. "Lőttek. Zavargás. Elhagyta" termet.

Így menekült meg. Soha erről nem beszélt 
senkinek. Félő érzés tovább élt 
lélek útvesztőjében Megint csak lőttek.

megállt a levél kellős közepén
egy elkóborolt esőcseppecske
majd elindult lefele könnyedén
talán földet érhet majd reggelre

cseppjében a napfény tükröződött
álmosan, fáradtan, vörös színben
egy kósza sugár benne fürdőzött
vakító fehér ünnepi díszben

Beutalót kaptam, jött a nyár, nyaraltam,
Almádiból szóltak, családom is hozzam.
Mikor megérkeztünk, bizony, sokan lettünk,
Átöltöztünk, ettünk, vízben hűsre leltünk.

Ismerkedtünk este, egy új dal kedvenc lett,
A tánca is tetszett, körtáncba lépkedve.
Egymás kezét fogvatáncunk volt a Zorba,
Dallamáról szólva, feszültséget oldja.

"Itt születtem én ezen a tájon, "     
jászok földjén most karom kitárom,
ölelem szívemmel volt otthonom,
emlék koppan sétáló botomon..

A nagy gödör maradt meg mellette,
áradáskor vizet mind elnyelte,
mikor Zagyva kilépett medréből,
védett minket az árvízveszélytől.