Utcai lámpások sorfalat állnak,
az esti csendben kémények pipálnak,
lassan leszáll a köd, takarja a várost,
árnyékok járnak késő éji táncot.

Kísértő lelkek járják az utcákat,
de nem, csak a sötétben tűnnek furcsának,
az egy késői gyalogos, vagy egy autó,
néha feljajdul egy kinyitott ajtó.

Szomorú szívvel, mélyen megrendülve értesültünk arról, hogy a Magyarerő honlapunk alapító tagja, Kósa Ella - Keisla - 2021. október 14.én, életének 55.évében meghalt.

A bánat könnyel küszködik,
míg a szépség büszkélkedik,
de csak addig sikerülhet,
amíg a szépség épp lehet.

Ha ránccal szabdalt összetört,
vagy bánattól mindig gyötört,
hol van már bájos szép arca,
egyre sűrűbb a kudarca.

A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.

Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,

Ötvenkét éve, a füredi laktanya,
újult találkozásunknak pillanata,
majd az utak visszahoztak ide minket,
különböző helyen másztuk sziklagerincet.

Mint építésztől, sokszor kértem tanácsot,
János, most messze dobtad a kalapácsot,
elhomályosult szemmel, írom e sorokat,
búcsúzom, Isten vezesse mennyei utadat.

Tartalmatlan kósza szavak,
olyan sincs mint kihányt salak,
pedig mindig volt egy álmom,
veled majd ezt együtt látom.

Ecsetelem terveimet,
cseverészek én ott veled,
így megismered álmaimat,
s mi gond nyomja vállaimat.

Árván áll a tengerparton,
már sirályok lakhelye,
évek óta nem hajózik,
homokban az eleje.
Naponta még felkeresi,
nyugvóhelyét az a hölgy,
akinek a párját vitte,
hullámhegy és hullámvölgy.
Az utolsó útjáról már,
így üresen tért haza,
elnyelte a kapitányát,
egy fekete éjszaka.
Azóta vár, reménykedik,

Az édes éden nem létezik,
szerelem igaz nőre éhezik,
dér csípte leveleket Nap süti,
mihaszna, már nem zöldülnek ki.

Tavasszal rügyből fakad a lét,
érzed majd a megújulás izét,
ám csak álmodsz újra a csodáról,
képzelet szülte asszonyáról.

Éjjeli csend, csak nekem suttogott,
ahogy láttam a fényes csillagot,
kicsinykeszobám üvegablakán,
ahogy feküdtem háló pamlagán.

Később már a Hold is csatlakozott,
míg tudat álomért hadakozott,
tervezgettem a leendő munkát,
melyet kutyák televonyították.

Erdei tisztáson
nincsen árnyék soha,
magányos fa áll ott
őszi fény ragyogja.

Terebélyes lombját
barnára festette
egy szép lányka ott áll
hátát neki vetve.

Erdei tisztásnak
vajon mi a búja,
talán a szép lánynak
itt van randevúja.

Sír az erdő, dőlnek a fák,
hatalmas szép szál daliák,
motorfűrész úgy dolgozik,
el is fogynak már holnapig.

Fogy az erdő, vadak bújnak,
az erdővel együtt sírnak,
eltűnt a sok sűrű bozót,
nem látni már csak egy hollót.