Mit ér az élet, ha nincs kivel beszélned,
magányod vermébe esve zokogsz elkeseredve.
Sokszor azt hiszed, vége, nincs az életednek értelme,
nem szeret senki, ki érted tenne valamit,
hogy kihúzzon a gödörből, s hogy a fény felderüljön.
A magány hálója indáival már körbefont,
s hogy mikor fojt meg, nem tudjuk,
még próbálunk szabadulni,
lehetetlent megpróbálni, késsel elvágni indáit,
reménykedünk, talán a jó Isten megsegít.
Mit ér e szívtelen világ,
megdermed így minden virág,
szirma lehull, s nincs tovább.
Magányos nappal és éjszaka,
nem szól más, csak a csend szava.
Szívembe markol s morzsolja szét az idő vas marka,
s a lét elvész a ködös éjszakába.
Nincs kihez szólni, pedig lenne mit megbeszélni,
bár ezer a gond, 
a száj néma marad, nem szól.
Bennragad a bánat,
a gyötrelem, mely felemészti gyenge testedet,
s oda veszik mindened.
Kinek a lelke beteg, a teste is az lesz,
a gonosz győz a jó felett.
Nehéz így élni néma csendben,
nem szólni, mindig hallgatni, csendben maradni,
nem vitatkozni, talán már a szád se nyisd ki.
A magány, az egyedüllét sötét fátyla alattomosan betakar,
elfed, s lassan meghal a remény,
maradsz a verem legalján, megsebzetten, árván,
s ha látsz egy kis reménysugarat pislákolni a sötét éjben,
ragadd meg, hisz lehet, hogy ez az utolsó esélyed.
Ne hagyd elveszni azt, aki reményt ad neked.
Beszélj, törd meg a csendet, mondd el, mi bánt,
szeress, amíg lehet, de ne légy néma, kiálts,
itt vagyok, ó, Istenem, tégy velünk csodát.