Hímzésminta virágai,
tündökölnek ágon.
A tervezőnek álmai,
futnak minden szálon.
⁠
Csokorban a rózsaszálak,
bimbót bontanak.
Hímző fonal áldásával,
majd piros színt kapnak.
⁠
Ágain tüskék levelek,
díszítik és védik.
Zöldellve majd levél erek,
körbe is kísérik.
⁠
Közöttük több futó virág,

A napsugár őszi fénye,
langy melegét adja.
Szőlősorok között éled,
szüretelők dala.

Egész évi szorgos munka,
az embert dicséri.
Égi fények földre nyúlnak,
jutalom kíséri.

Isten áldotta magyar föld,
A fürtöket ontja.
Préselés ideje ha jön,
a jó mustot hozza.

Ledöntve a tető,
bár állnak a falak,
a régi kis házból,
még éppen hogy maradt.

Furcsa az udvar is,
hiányzik a nagy fa,
amely egész nyáron,
az árnyékot adta.

Maradék romokon,
ott egy áll egy öreg szék,
úgy tűnik én ültem,
azon még nem is rég.

csak ülsz és várod a csodát
mosolyod rideg jégvirág
szíved fagyott. jeges világ
érzed a tél rút vigyorát

ez vesz körül. bús, néma táj
szeretnél kitörni. méltán...
de csak ülsz, vársz tovább némán 
nem nyílik szóra néma száj

zöld színben és mennyei fénnyel
ledönt a tudathasadás
majd elemi erővel tör fel
benned az élni akarás...

2021. szeptember 14.

Egymásba harapnak Drávának habjai,
egymáson átesnek szeptember napjai,
így mélázva, egy bottal csapkodom vizét,
partján ülve nézem Rinyával a frigyét.

Régi emlékek most tolulnak fejembe,
gyermekhaddal, Öcsémmel, rinya mederbe,
egyet mártózni az akkor tiszta vízbe,
ahol még halaknak is volt lételeme.

Telihold az éj homályát
és sötétjét űzi.
Kerek fénylő arcocskáját,
fa ágára tűzi.

Víz fölött a virágzó ág,
a fényében ragyog.
A sok szirom altatóján,
kelyhekben szunyadoz.

Tó tükre fényben fürdőzik,
édes csobbanással.
A langy szellő is üdvözli,
fodros hullámában.

Itthonról el vándoroltam,
a városba mentem.
Más a divat azon nyomban,
arra költekeztem.

Bokáig ér csípő szoknyám.
derekamon semmi,
Fehér blúzom karcsú formám,
meglátni engedi.

Naptól véd a divatkalap,
nagy a karimája.
Derékig ér hosszú hajam,
kacér masnijával.

Lassan megy körbejár, rezeg kicsi kontya,
elakad néha kezében a botja,
tétován keresgél, nézelődik,
valakire vár, ez tükröződik.

Magától kezdi mesélni dolgát,
esküvőre készül, várja a lányát.
Még sose volt nála, messze lakik tőle,
most lesz jó alkalom, unoka esküvője.

Azt mondja idegenvezetőnk: Itt akkora a csönd, ha éjszaka elmegy két autó az utcán, már ugranak az ablakhoz megnézni: mi ez a nagy lárma?

Már mennyi hatalom trónolt felettem,
melyeknek meg kellett volna felelnem,
utáltam őket, és elment a kedvem,
így ők mást toltak előre helyettem.
Mindezt most, utólag nem nagyon bánom,
a vergődésem csak rossz ízű álom,
mert az élet volt a legjobb tanárom,
a sok hazug brossura mára már lom.

Velem van a nappalokon,
követ ha rám süt a nap,
és a fényes holdsugárban,
vagy égő lámpa alatt.

Kicsi lesz vagy éppen nagy,
fény adja az erejét,
minden esti sötétségben,
elveszíti életét.

Függöny mögött gyertyafényben,
mesélni lehet vele,
tágra nyílik úgy mosolyog,
kicsi gyermekek szeme.

Nem volt Isten, kiben hittem!
Ajkamról nem hangzott imaszó!
Szegtem, szabályt, köveztem utat, 
hogy megtaláljam önmagamat.

Tagadtam a törvényt, 
miben hittem régen én, 
hogy minden ember önmagáért él,
és senki nincs, ki segítene,
a harcot az embernek egyedül kell vinnie.

parttalan kóborol a lelkem
nyugalomra sehol sem talál
hagynám, hogy a csend átöleljen
míg testem elég, mint gyertyaszál

2021. szeptember 9.

Kép: https://jogapont.hu/az-emesztes-tuze-2/

Köröttem csillagok, tejúton
lépkedek,
hallgatják a dalomat, apró
mécsesek.
Ezerszám az égen, ballagok a
fényben,
egy egész világot, ölelek az
éjben.
Mindegy merre megyek, el is
tévedhetek,
bár száz újabb csillag úgyis tovább

Mozdulnál, de hova mennél,
idő és pénz foglya lettél,
béklyóban a kezed lábad,
mindig van ki dróton rángat.

Tartja tested el nem ereszt,
akkor is, ha épp nem vezet,
meg vagy kötve, bár nem bilincs,
szabadságod régóta nincs.