Kinek sok van, kinek kevés,
vagy éppen csak pont az elég,
van ki rakja nagy halomba,
reszket érte, ki ne adja.

Beosztani, számolgatni,
fizetésnap sóhajtani,
végre van az ételére,
vagy éppen a gyógyszerére.

Van ki szórja, bőven folyik,
van olyan, ki adakozik,
mindenkinek más a fontos,
ha gazdag, vagy éppen rongyos.

Az álom mindig

Az álom mindig az éjszakai élet 
vágy talentuma. Benne tükörkép 
egy elérhetetlen fény új buborékja.

Csodás vagy, maradj. A menekülés  
az akaratod. Kíváncsiságból,
Már vissza-vissza nézel távolabb is vagy.

Mindenki másképp éli meg a dolgokat. Mindenki hajszol valami vágyat ha kell falat tör ha kell eltapossa a másikat, hogy megkapja amit akar.

Ha falevelek borítják a lépcsőt,
szélnek hívjuk a lengedező szellőt,
a forróságot felváltja langyos nap,
a nyár tovatűnt, az ősz már itt maradt.

Fények játszanak délután árnyakkal,
szél száraz levéllel, kócos hajammal,
kabátom nyújtózkodik, hogy kivegyem,
vége van a nyárnak, már nincs kegyelem.

dobog dobog dobog a szív
lüktet az élet a tűz szava hív
vágta a széllel nincs ma határ
szabad a lélek és messzire száll

dobban a mélyben az isteni szó
olvad a fényben az illúzió
perzsel a szfinx szeme ébredni hív
olvad az én fala nyílik a szív

2021. augusztus 21.

Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át,
csak az örökkévaló lélek tudja
bejárni minden zegét-zugát.

Életek, halálok hegyláncain túl
néha kimerülten a porba zuhan,
majd megrázza magát, újra elindul,
előtte áll még jónéhány futam.

Túl sok világot láttam már, túl sok halált, olyan dolgokat amiket az emberi elme felfogni képtelen.

Mi kell az embernek, hogy boldogan éljen,
meglássa mi szép lehet a kopár bércen,
tudja szeretni az eső kopogását,
vagy a nyári nap égető forróságát.

Miért csodás az erdő rendje, törvénye,
egy finom forró kávé csorba bögrébe,
vagy a folyó csendes, békés csobogása,
mi víz zoknit rajzol körbe a bokámra.

Boszorkány szél
ölelj körbe,
vigyél- vigyél
messzi földre.

Olyan ez a mostani helyzet mint
valami előjáték.

Az égben van egy kis sziget,
ahol már senki nem siet,
mert a lélek itt névtelen,
és már látszik a végtelen.

Vissza nézhetsz utoljára,
elmondhatod ezerszámra,
imáidat, könyörgésed,
kérheted az üdvösséged.

Ha majd a kaput átléped,
utolsó lapod kitéped,
a hídon félve lépkedtél,
tudni fogod, hogy végeztél.

Lepke szárnyát kérem kölcsön,
csak repüljek csodás helyekre,
szebbnél szebb, illatozó virágok
mámorító nektárral hívogató kelyhére.

De rászállnék mezítelen válladra -
ott megpihennék tested bársonyán,
kacagva néznéd, tán megszeppenve,
ahogy lepkének teste miként zihál.

Máris, kedves, epekedel utánam?
Csak most hagytam el a szobát,
ahogy az éjszaka kócolta hajad,
úgy rád a Hold is önti mosolyát.

Amely rózsát vittem néked,
hanyagul tetted a vázába,
ők még mosolyogva néznek,
emlékeznek az éjszakára.