Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Sovány koldus keresi étkét a sárban,
majd kiált fel, "hát megtaláltam".
A kavargó porban pár sötét emberárny,
gyilkos vagy rossz szándékú zsivány.
Sikoly csendül egy jóízű dal helyett,
pókháló rácsa közt vergődő döbbenet.

Szívem görcsben, kínjában vergődve,
testem börtönéből immár menekülne.
Kúszom a bűzben oxigénmorzsák után,
verítékemben úszom, a reggel oly halovány.
Patkányok isszák az életnek nedveit
hova lett hát a fényben szikrázó zenit.

Ablakomban rám kacsintnak riadt angyalok,
fájnak még a letűnt álommaszlagok.
A függöny mögött talán egy új világ,
vagy e rút vízió álmodja majd magát?
Múlt már volt, lélekben gyöngyöző,
de vajon lesz-e majd az embernek jövő?