Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Tudod, egykor örömmel jöttem erre a világra,
Volt az egészben egy csipetnyi remény,
Hogy hagyok valamit erre a hazug világra,
És fönnmarad néhány ostoba költemény.

De mondd csak ki olvas verset mostanában,
Ki örül a valódi, őszinte igazi szépnek?
Hát nem látod? Csak eszköze vagy e hazug világnak,
Kihasználnak aztán kegyetlen összetépnek.