Modern műélvezet
Mezei István

Óh, lánglelkű költői dicső időknek
tűzetek csodává nőhet a szívemben,
ti maiak hasztalan is, igyekeztek,
elhamvadtok bennem halványan, szelíden.

A poézisunk mára, rég szerte foszlott,
néha csak legyintek sorokra, papírra,
kiagyalt stiklik uralják a világot,
így lett a költészet az agyunk salakja.

Gondolkodik hogyan, merre,
mi az, amit leüthetne,
beleszív a cigijébe,
táblát nézi megigézve.

Harapni lehet a csendbe,
van-e lépés, mi jó lenne?
Végül mégis egyet mozdul,
apró gyalog így megindul.

Csak fekete és a fehér,
szemben áll a két ellenfél,
harcot vívnak velük kezdik,
gyalogok a vezért védik.

Boldogtalan pillanat kijutott bőven
Boldog oly ritkán - könnyem is kicsordult
Vidám lelkem néha gúnyolták páran
Kevertek is mindig, mint laposféreg fája odvában.

Nem félek a fájdalmaktól
Megedződtem régen
A sunyi érdekbarátkozókon
Átlátok már nagyon könnyen.

Fájó szívem borzasztóan zakatol,
nem tudom, hogy velem miért vacakol,
mi az, ami hiányát úgy megérzi,
hogy nem akar a helyében elférni.

Nyugtatgatom, csitítgatom magamat,
ne zakatolj, megoldom a bajodat.
gondolkodom, neked hogyan segítsek,
mi hiányzik az én kicsi szívemnek.

Hívj, ha hiányomat érzed,
ha kell, hogy menjek el érted.
Hívj, ha régen nem láttál,
és soká, csak reám vártál!

Hívj, ha csak úgy kellek,
mert ezt kívánja a lelked.
Hívj, és én megyek utánad,
bárhol légy is, vigasztalnálak!

Szia csirke, de jó látni,
egy kicsikét megszaglászni,
látom te még nem félsz tőlem,
ezen kicsit meglepődtem.

Szép a tavasz, úgy süt a nap,
hamar kapd össze magadat,
mellesedjél, combosodjál,
engem te így vissza várjál.

Nyárra gyorsan nőjél nagyra,
aztán gyere ide újra,
akkor megint megvizsgállak,
jó leszel-e vacsorának.

Eszét veszti a fehérnép, mint hibbant némber,
hatalmába kerítette, egy furcsa kényszer,
rágalmazó hazugságokat vág fejemhez,
olykor nagyon csúnya jeleneteket rendez.

Szeptemberi délutánon,
járom sétautam.
Csodálkozom unokámon,
lépeget nem unja.
⁠
Napsugaras folyóparton,
bal kezében játék.
Fogja kezem figyel nagyon,
követi az árnyék.
⁠
Simogató langyos napfény,
kezd már álmos lenni.
A csendes tájon elalél,
nyarat kipiheni.
⁠
Nedves volt a ködös hajnal,

Szerettem volna elmenni,
egy hosszú utat megtenni,
látni különös világot,
hol legszebbek a virágok.

Szerettem volna repülni,
a földet körbe kerülni,
madárként látni tájakat,
megnézni ősi várakat.

Szerettem volna szaladni,
örökké nálad maradni,
ott van számomra menedék,
azt se bánnám, ha meghalnék.

Zalacséb, 2021. augusztus 20.

A lemenő napban még utoljára,
megnézte a várost, a folyót,
a szellő bele kapott szoknyájába,
simított rajta egy biztatót.

Bíborral, narancsal intett
búcsút,
utolsó sugarát felvillantva,
a hídról látta a kiskaput,
szinte ott volt karnyújtásra.

Színes szőnyeg terül a fák alá,
szél rajzolja naponta új mintáját,
faágán búsan nézi egy madár,
ő is elveszítette szép gúnyáját.
Az ősz hangolja vihar gitárját,
megvadult szellő vágtat lánctalpakon,
nyitja már a tél álmos pilláját,
így válik bősz vaddá a domboldalon.
Ködfátylak szállnak bús álmatagon,

Őszül a táj fátyolt lenget,
Távozó nyárnak integet.
Hűvösödő szellőt hozza,
Fehér törzsű nyárfák sora.

Levelei színt váltanak,
Sárgán,zizegve hullanak.
Vastagodó avar között,
Tücsök úrfi ugrál, zörög.

Fák mellett nyílik a hűs táj,
Sárga ott is minden fűszál.
Termények már mind beértek,
Gyűjtögetik szorgos népek.

Mesevárnak óvodája,
búcsút bólint nekem.
A Zöld kapu iskolája,
tanít mától engem.

De még elkísér anyukám,
hátitáskám velem.
Benne a színes ceruzám,
könyvek és füzetek.

Nem játék ám a tanulás,
mint az óvodában.
Már minden betű szalutál,
ábécé sorában.

575575

Emberek állnak szélben a támfal előtt.
Ott állok én is, messziről jövök. 
Várom a besorolást. Ügyetlen körök, 

zörgő levelek szélölelésben, körbe- 
szaladó álmok. Csillag milliárd,
reggeli fényben pára a leveleken.