Bennem egy óriás, ám sokszor törpe vagyok,
néha bénán lefagyok, máskor meg szárnyalok,
oda vágyik mindig lelkem, hol magyar a szó,
él vagy netán már nyugszik, az az édes anyó.

Üres a ház oly régóta,
vert falán lógó képek,
terítő még az asztalon,
rajta kanalak és kések.

Megkopott vágódeszka,
otthagyott száraz morzsák,
már nincsenek hangyák sem,
hogy sietve elhordják.

Sparhelt lába megroggyant,
fazékban egy pók lakik,
befőttek a kamrában,
egy üvegben apró kavics.

Elhervadt a rózsa 
lehulltak szirmai,
messze mentél kedves
nem tudtam búcsúzni.

Nem végleg mentél el
csupán kis időre,
soknak tűnt vágyaimnak
mire ölelhettelek keblemre.

Vonultak hónapokon éveken át,
megvívni egy harcot, egy bősz csatát,
szemtől szembe küzdöttek hősként bátran,
sokan haltak csúf halált csatában.

A királyért dicsőség küzdeni,
lábat, kart, egyebet elveszíteni.
Még nemességet, vagyont is szerzett,
ki a harctéren bőséggel vérzett.

Elrepült az idő már alig élek,
Egyre úgy érzem mennék másvilágra,
Lelkemnek ott lesz igazi hazája.
Családomra még egyszer visszanézek.

Sírkövem fölött állnak, gyertyák égnek.
Velük szívemnek egy-egy darabkája.
Hit remény szeretet ül a magvában.
S én az égiekhez egy hídra lépek.

Csendbe burkolózik a szürkületi táj,
Aranyló napfénynek még maradt egy kis sáv.
Amint halványodik lebukó sugara,
Napraforgók máris hátat fordítanak.

Aludnak az éjjel keletre fordulva,
Hogy majd ébredéskor láthassák őt újra.
Oly kedvesen néznek, mint álmos gyerekek,
Kik mesét hallgatnak még arra figyelnek.

Csak ülök és mesélek, de kinek,
hát betyár úristenit fületeknek,
nem értitek szavam, vagy tán csendesek,
de hisz lágy szélben is susognak a fenyvesek.

Nagyapám egy faágat faragott,
apró mintákat karcolt, vésett bele,
lábánál a puli vigyázta,
ő volt a füle, és a szeme.

Ha vakkantott, valamit nagyon figyelt,
nagyapám fejével felé biccentett,
a kutya boldogan felugrott szaladt,
és már terelte is, aki meglépett.

Kék égre a nyárfák felhőket rajzolnak,
felhővadászok a teraszra rajzottak,
sorra készülnek a szebbnél-szebb fotók,
türkizszínekre ott vannak a ponyvafoltozók.

Univerzum oly végtelen,
Ismerni mindent lehetetlen.
Ismereten túli dolgok,
Az elképzelt misztikumok.

Szürrealis festő képe,
A képzelet szüleménye.
Adva emberi értelmet,
Esetünkben a szerelmet.

Tülökszarvú nemes férfi,
Fehér liliommal kéri,
Angyalszárnyú szerelmes lányt,
Kinek égő kezében láng.

Bujkál, álcázza a csalást,
nem hoz mást csak vad harapást,
új bundában áll a nyájba,
így mar társai húsába.

Leplezi magát, halált oszt,
mosolyog, fogát nem látod,
nem sejted, hogy báránybőrben,
farkas lakik, kíméletlen.

Köztünk él és gátlástalan,
orvul támad zavartalan,
már késő ha felismered
nem barátod, ellenséged.

Lennék szél, mi körbeölel,
bőrödet gyengéden cirógatnám,
füledbe suttognám:
örökkön-örökké,
s szemedben önmagam viszontlátnám.
Magammal pörgetném testedet-lelkedet,
lábaink alatt az egész világ,
repítenélek egy távoli szigetre,
hol mi vagyunk ketten
és senki se lát.
Leélnénk együtt egy mámoros életet,

Dráva fürdeti kelőnap sugarát,
vagy tükrözi alkonypír palástját,
már nem fagy be vize mint régen tette,
ám bíz sok emlékét már eltemette.

Ülök partján, figyelem mormogását,
csiszolt kavicsok közt lesem aranyát,
igen, homok között, csillan a sárga,
pici a szemcse, de arany a drága.

Hol van a megértés, a tolerancia?
Helyette mi van? Csak vad arrogancia!
Hova lett a kedvesség, hova a jóság?
Jött helyette rosszindulat és bunkóság.

Udvariasság, mostanra Isten veled!
itt vannak világunkban a szemtelenek!
Lökdösődés, rúgás, helyedről kitúrás,
elűzött minden kedvességet, kultúrát.

Ha egyszer óriás lennék,
a tengerek térdig érnének,
sziklák ha rálépek,
kavicsként szöknének.

Apró pontok a napfényben
nagyvárosok a térképen,
odafentről úgyse tudnám,
ott járok-e vagy egy tanyán.

Ha sétálnék, szaladnék,
sok mindent eltaposnék,
magas torony dőlne össze,
fa sem lenne más, csak rőzse.