A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben.

Aludt a lent, köd ült fölötte,
És én álltam a hegy oldalon,
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.

Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam,
Mert béke lakott fenn a hegyen.
A fenyvesek közt a gond még pihent,
Nem zavarta álmában az alvót.

Hogy ő akkor megtagadott volt,
S a köd felszállt a völgyből,
Felszárította, elűzte a napsugár,
Egy új nap köszöntött már.

S az élet kereke forgott tovább,
Lelkem siratta az embereket,
Kik oly egyenesen álltak, mint a jegenyék,
Dolgukat tovább szomorúan tették.

De mégsem adták fel a reményt,
Várták, egyszer véget ér a szenvedés.
Isten velük van-e létben,
Ő ad nekik egyedüli reményt.

Segít nekik élni a szenvedésben,
Tudták, mozdul egyszer majd az élet.
Mint a folyóban is új élet éled,
Munkájuk árán jut mindig kenyér.

Ez a magyar szenvedés egyszer véget ér!
Én megköszöntem Istennek a szeretetet,
Amit akkor, ott ők adtak nekem.
Imádkozom, hogy a nap felragyogjon,
Székelyföldről egy hajnalon a nehéz köd felszálljon!

 Mosonmagyaróvár, 2013. augusztus 8.