A parton ült és a kompot várta. Sapkáját a szemébe húzta, mert öreg szemét már zavarta a vízen megcsillanó fény.
Naponta megtette ezt az utat, mert lánya a családjával a túlsó parton lakott, hozzájuk ment.
Sokszor hívták, hogy költözzön át, de az igazságot nem mondta el nekik.

Serpenyőjébe rakom dolgaimat,
a jókat, szépeket és a rosszakat,
sok éve már, hogy gyűlnek a kupacok,
de csak ide és oda rakosgatok.

Hogy döntsem el néha, mi hova kerül,
ha a szándék kicsit félresikerül?
Vajon melyik lesz később a nehezebb?
Melyik húzza jobban le a mérleget?

Eldönti a jövő, a múló idő,
végül hova is billen a serpenyő.

Néha kettőt is sikerre viszek,
minek, ha észre sem veszitek,
ez olyan mint sirályok tánca,
melyben lesz halaknak románca.

Sirály lecsap, nincs menekvés,
lesz így finom reggelizés,
mikor éhes, akkor vadász,
jóllakottan hogy kacarász.

Nem vagyok kártyás, nem is voltam,
így hamisan játszani nem szoktam,
vigyáztam poharam túl ne csorduljon,
hogy körötte tócsa ne álljon.

Ám a mérték tartás néha nehéz,
amit harácsolás, mohóság tetéz,
így maradok, a napi korsó sörnél,
teendők melletti, egy versnél.

Az úton remeg a levegő,
olvadt aszfaltcseppek csillognak,
aki teheti nem jön elő,
örül a hűvös otthonnak.

Az elszáradt fű sárgán zörög,
rajta bágyadt szöcske ciripel,
a magasban egy madár köröz,
reméli valamit kiszemel.

Árnyat adó lombok alá,
igyekszik ki úton halad,
fagylaltozik egész család,
jól esik a hideg nyalat.

Csak rajtad múlik mit határozol,
máskülönben félek elkárhozol,
sors útjába nehéz beleszólni,
a ködös útnak végét sem látni.

Illuminátusoknak fészkébe,
hol ördögnek pokolnak rémképe,
ember vigyázz, egyre szaporodnak,
közétek orvul visszacsorognak.

Mester reggel ajtót nyitja,
rákiabál inasára.
Hé! Te! Gyerünk ki az ágyból!
Nem szólok vagy százszor!
Hajnal van, alig pirkad még,
az inast húzza a melegség.
Takarója alatt álom,
távol járt, oly messzi tájon.
Testét ágyból kirángatja,
nehéz szívvel hátrahagyva,
könnyű sorsot, boldogságot,
mindent, miről álmot látott.

Zenetanártól búcsúzom

Elveszítette hegedű játékosát,
vonója kihullott örökre kezéből,
a mennyei zenekar tagja lett,
angyalok isznak a zenéjéből.

Mikor az égi kórus rázendít,
idelent fagyos lesz minden,
kiválik egy magányos hegedűs,
dallamot visz sok fájó szívbe.

Sárga már a búzatábla,
Lehajtja fejét kalásza.
Duzzadnak a magok benne,
Kár lenne ha kiperegne.

A menyecske szép mosolyú,
Fején kalászos koszorú.
Októbertől júliusig,
Vetés idő gyorsan múlik.

Új kenyér lesz nemsokára,
Neki pedig kisbabája.
A termésnek beérése,
Egy új gyermek születése.

Faház bujkál patak parton,
pókháló az ablakon,
eresz alatt öreg padon,
madárfüttyöt hallgatom.
 
Fák között a szél mesélget,
réges régi meséket,
azokról, kik köztük éltek,
vagy csak ide betértek.
 
Sokan jöttek megpihenni,
gondjaikat letenni,
itt jártak tán felejteni,
vagy titokban szeretni.
 

(kedvesemnek)

Csak még egy éjszakára - még egyre
gyere vissza úgy, mint akkor régen,
mint amilyen voltál azon a mozgó
karcokkal teli fekete-fehér filmen.

Nyújtanám feléd munkától fáradt
erőtlen, de nem remegő kezemet,
megdöbbenek, mikor látom szemedben
a megcsillanó, hálás könnyeket.