Esőcseppek csak peregnek,
csatornája van egeknek,
förmedvényes sötét felhők,
egyáltalán nem hízelgők.

Buli készül, égi buli,
ólat keres a kutyuli,
villant egyet az égi fény,
majd dörren morran a küldemény.

Telhetetlen éhes fajta,
habár tele kamra, pajta,
de mégsem vagyonra éhes,
boldogsága oly szegényes.

Nem szereti a játékokat,
erre matat, arra kutat,
összehordott hetet-havat,
feketét fehérre mosat.

Poharaztam poharaztam,
palackot hát mind kiittam,
Kékfrankos volt a szép neve,
hatott nagyot a hegy leve.

Búbánatra semmi okom,
nótámat majd elhúzatom,
cigány ugrik készségesen,
húr bíz szakad bőségesen.

Szombat délután, hogy milyen csöndes,
légmozgás is, már majdhogynem szeles,
a szárnyas jószág is árnyat keres,
fáknak lombja, olyan köztes zöldes.

Ni a morzsa, gödröt ás magának,
a nedves föld hüssöt ad hasának,
selyemakác a napfényben díszlik,
virágja mint legyező szétnyílik.

Lányok, lányok, boszorlányok,
mire nevelt jó anyátok?
Megmondta-e, hogy az élet
felelőssége tiétek?
Megmondta-e, hogy a gyermek,
ki minden kincs közt a legszebb?
Hogy a nőnek fontos dolga,
a családot összefogja.

Erdőkben a tavalyi fű sárgul,
a tölgylomb hull le utolsónak,
moha szürcsög talpad alatt,
savanykás bor jut magadnak.

Ülsz a vaskályha mellett,
két szál gyertya az asztalon,
tűznek hallod duruzsolását,
fénykarika táncol a plafonon.

Mocorgott, zörgött az erdő,
hangosak voltak a zajok,
féltem, mert fújt egy kis szellő,
és teljesen magam vagyok!

Nem volt arra bátorságom,
hogy tovább menjek egyedül,
leültem egy fa tövébe,
a sötét talán kikerül.

Aztán fényt láttam nem messze,
apám közeledett felém,
itt ücsörögsz kint a kertbe,
és egy lámpást hozott elém.

Berobbant a nyári reggel,
bő harmattal csicsergéssel,
ni csak csóka, hogyan vartyog,
napsugár is előslattyog.

Kávé illat, ügyes vagyok,
ma reggel is én kotyvasztok,
vigyázva hogy ne lottyanjon,
ágyba viszem, néz  az asszony.

Illúzió, vagy valóság,
a csillagos ég felettem,
a szelet fogó vitorlák,
vagy hósapka a hegyeken.

Látok szürke madarakat,
repülni a magas égen,
lehet képzeletem szalad,
árnyékok az esti fényben.

Halk suttogó hangot hallok,
egy csendes nyári délután,
lehetnek bús égi lantok,
vagy halk futam a zongorán.

Kaktuszvirág vagy te nékem,
érintetlen fényességem,
rózsaszín pír bágyadt arcodon,
csók vágya hívogat ajkadon.

Szomorúság szemeidben,
mi az ami bánt édesem,
ne higgyél a hamis szónak,
idegennek, csavargónak.

Gyönyörű szép virágkehely,
mint a kristályos hópehely,
tenyerembe beolvadnál,
szavaimból kortyolhatnál.

Ajkaidnak vonzatában,
szemeidnek mély kútjában,
elmerülnék örök létbe,
szerelemnek mély ölébe.

Csücsöríted formás ajkad,
az én ajkam beleolvad,
szádnak édes szirupjába,
boldogságnak nektárjába.

Hova lesz a lélek, ha elszáll az élet,
fentről nézed -e majd, hogy temetnek téged?
Örülnek hogy voltál, és hogy ismerhettek?
Arcodra, hangodra, meddig emlékeznek?

Érdekel ezen túl a földi gazdagság?
Vidám lesz a léted vagy bú és komorság?
Számít a gyertyaláng, mit gyújtottak érted?
Grammnyi lelked mérlegen kell-e majd félned?

Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek.

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Réveteg volt tekinteted,
mikor lelkem beléd veszett,
múltunknak egy darabkája
talán így visszakergetett.

Így találtam nyugvást benned,
mikor rajzol az éj álomképet,
fantasztikus utat jártam - de
még nem találtam ilyen szépet.

A házat az enyészetnek hagyták,
lakattal bezárták, nem használták,
kulcsa lehet régen el is veszett,
már a ház udvara sem rendezett.

Valamikor ablakán zöld festék,
de ez mára csak egy kopott emlék,
mi csodás volt sok éve hajdanán,
lepergett, repedezett ajtaján.

Bújt a lágy esti fény
Holdnak arany ruhájába,
ekkor kívántál menni
az esti maszkabálba.

Kérdezted, melyik ruhába,
válaszoltam, a piros pöttyösbe,
kendő is megvan hozzá,
így újra lennél friss menyecske.

Pörköltárpa illatát nem lengeti orrunkba a déli szellő,
fekete mozdonyokból már nem bodorodik a sűrű füstfelhő,
fűrészgyárunk délceg kéménye, letűnt a múlt gomolygó ködébe,
páran vagyunk kik menetelünk, öregség nyitott zárt börtönébe.