Szeretem a cigányzenét,
nem feledtem a lány nevét,
ablaka alatt szerenád,
sötét szobában gyertyaláng.

Hegedű egyre sír tovább,
én vagyok a legpipogyább,
ablak nyitva, beléphető,
hát vár bent a gyönyörű nő.

Ám gyáván futva távozol,
oly hibásan határozol,
eltolod a kitárt karját,
mielőtt még megkaphatnád.

Garázsban állt unatkozva,
kikoptatták anyagát,
nagyon rég volt porszívózva,
nem vigyázták huzatát.

Folt hátán folt, minden része,
karfája is olajos,
senki nem ült oly rég benne,
ezért nagyon bánatos.

Helyét régen elfoglalta,
műbőrében egy relax,
házigazda választotta,
bár kényelmet úgysem ad.

Nem adom oda soha álmaimat,
nekem remény, életemnek kövei,
ha teljesítésük balul sikerül,
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Másnak így csalódást nem okozok,
viselem bátran ütéseit a korbácsnak,
akkor sem adom az álmaimat,
ha ez tűnhet csak utópiának.

Három kérdés, három válasz,
mind a három kedves támasz,
egyik ilyen, másik olyan,
mind a három édes folyam.

Apák papák, és nagypapák,
jönnek lányok, fiuk, unokák,
szép ünnepet köszönteni,
legyen kit boldogan ölelni.

Nevükön szólítja boldogan,
nevüket értik pontosan,
Nelli, Trixi, és Ágota,
ám ott van még négy unoka.

Milliók, milliárdok előttem, utánam
 

Mögöttem, előttem milliárdok járnak
fogolyként a télben, kitárva a nyárnak,
a szennyes felhők felett közös a kék ég,
a többség vagyok, és egyben a kisebbség,
már mindvégig leszek, ahogy mindig voltam,
most még elevenen, akkor is majd holtan, 

Távol csaholnak a kutyák,
harang mélyet mozdul,
est szövi sötét leplét,
cicánk egérrel viháncol.

Céltalan röpködő denevér
ide-oda cikázva kapkod,
éji bogarakra vadászik,
míg pillangó fényre csapkod.

Így mélázok házunk teraszán,
látom fenn a sötét kupolán
millió Csillag hogy ragyog,
gondolataimmal csak vagyok.

Fakult felhők türkiz egén
így apák napja ünnepén
lánykáimnak szép ajkain
hangzanak a rímrajzaim.

Hétköznapok szürke egén
feltűnik egy ünnepi fény,
három lányka ölel körbe,
majd így kerül hab a sörbe.

Míg ti vagytok nekem hárman,
nem lesz nekem vetélytársam,
féltéseteket úgy érzem,
mint adom viszonzásképen.

sokan úgy vélik, mondd ki bátran, mi bánt
de te úgy érzed, hogy ez lehetetlen
mert ezzel csak izzítod azt a vulkánt
mely, ha kitörni kell, fékezhetetlen

annyi minden bánt, és annyi minden fáj
de kimondani mindezt mégsem lehet
ha békére vágysz, már nem kell a bűbáj
hallgatással védheted becsületed

Éva - miért azt az almát szakítottad,
Éva - miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna,
amely alatt Én ott hűsöltem.

Sátán, mely ott van mögötted,
kígyó képében neked sziszeg, követ,
bűnbe vitted azt az embert,
aki érted mindenre képes és szeret.

Fagyisjani, ő a Stájer,
téglajárdán ő a sláger,
fakerék vasalt gráfja,
fagyizókat hívja várja.

Jön Jóska és a Karcsika,
nyomában Éva Marika,
faládikó jéggel teli,
két tartályát átöleli.

Vanília másik csoki,
akkor ez volt álombeli,
ötven fillér volt a beste,
sok klottgatyás hű de leste.

Rozoga szék a sarokban,
kijár már egyik lába,
ácsorog csak a piszokban,
hűs délután árnyába.

Kicsit szuvas a karfája,
megkopott a huzata,
rég megszűnt a jó világa,
macska csak a vigasza.

Arra járt egy munkásember,
gondolta, hogy megpihen,
de sajnos az embertenger,
fészkelődött rendesen.

Messze, a némaság mögött
nem nyílik rés a feledésnek,
hálás vagy olykor magadnak, ha
néha mosolyt engedsz az emléknek.

Izzik a fény a hócsillogó parton,
torka kapar az északi szélnek,
csak Te adsz választ ajkaddal nekem,
hogy ezt mind elfogadod-e szépnek.

Boldogságtól mámortérben,
örömöknek dús kertjében,
színes lepke száll virágra,
mint holdvilág éjszakára.

Sötétség és fény az utam,
az élet egy reményfutam,
dús legelők, szomjas pampák,
legyen bennem irgalmasság.

Itatós virágot takar,
szívemben ott a zűrzavar,
miért nem tudta, kedvelem,
őrzi most is verses füzetem.

Száz év mély magányából
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavak tengerébe vesztem.

Akadozva rakom a szavakat,
írásom hol itt - vagy ott akad,
majd látom rajzolt arcodat,
így írom hozzá a mondatokat.

Délidőben szűkülnek az árnyak,
parki padon már a fény is játszhat,
templom tájolása, nyugat kelet,
előtte mögötte park tölti a teret.

Ősfái mellett, fiatal ültetettek,
szerelem hevétől, lesznek születettek,
kis honomat a határsáv zárta,
majd újvilágot hasított fénydárda.

Suttogó lombokon
madarak őrzik a legigazibb
csendet

Sántikál, húzza a lábát
boltba a gurulós táskát,
néha botját is elejti,
de van, hogy otthon felejti.

A piacon jól ismerik,
hogylétéről kérdezgetik,
mindenkihez van pár szava,
mielőtt elindul haza.

Otthon csak a kutya várja,
örömtáncát folyvást járja,
tányérjába kolbász kerül,
jóllakik és elcsendesül.