Mint fákon a levél,
rezdül a lélek a csendben, 
osonó puha neszek lépnek,
akár a pillekönnyű sóhaj,
elszálltak az évek,
lassúbbak a léptek.

Félek, mert a sors
felülírta hamvas ifjúságom,
bársony bőröm helyett,
testem borítja ráncom...
fáradt szemem kerüli az álom,
kipányvázott a láncom.

A lánc, mit a sors tett
nyakamba, vas vert övet
gyenge derekamra,
Erényem enyém maradt,
a kutyának se kellett
sok-sok év alatt.

Lejár az óra lassan,
percegő perceket számolok,
mamuszban totyogok,
közben egy fohászt motyogok.
Hol az igazság, Istenem?
Segíts kérlek! Segíts nekem!

Eligazodni egy cseppet a mában,
megszámolni, hogy még hányan
vannak itt velem, kik tenyerükön
hordták sajgón bús szívem?
Akik mindig segítettek felállni,
ha elestem, leporolták testem.

Mint lepkék a tarka réten,
úgy repülök álmomban felétek,
sok drága felhőntúli lélek.
És a semmit ölelem, mert
anyagnélküli testetek üres.
Emlékemben örökké éltek.

Nekem még dolgom van itt.
Ez a Föld még fordul párat,
mire meglelhetem majd
rozoga éginyoszolyámat.
De addig nevetek és sírok,
És élek, ameddig csak bírok.

Mert szél ellen nem lehet,
s ami elrendeltetett,
az ellen ember nem tehet.
Nem várom a véget,
és nem vágyom a végre.
Ártatlanul lettem életre ítélve.