Vaskapu környékén a Magyar tulipán,
nyílik a szikláknak meredélyén sárgán,
"Irodalom művésze" cím megtisztelő,
hogy nekem most adta, ezt a Magyarerő.

A telefonom megcsörrent kórteremben,
amit hallottam, hatására könny csillant,
meglepetést sugárzó tekintetemben,
majd gondolatom a boldogságtól villant.

A káprázatos Máré vári panoráma
A kis csermely a meredek hegy alatt
A hatalmas fák és a terebélyes lapulevelek
Kristálytiszta levegő és nyugalom
Örök emlékek, ismételni kell.

Most egy másik jövőbe érkeztem
Hat órával előttetek járva
De gyakran a múltba révedek
A fél világ választ el minket
Mégis közel érezlek benneteket.

Ketten szedtünk gyöngyvirágot
Illatos ibolyát, szarkalábot
Sétáltunk a folyó mentén
Platán fákat átölelvén
Minden nap virággal a kézben
Virágillatok kíséretében
Megtértünk a madár daltól
Oda hol az ember lohol
Mennyire más volt az erdő
Benne madár vígan zengő
Szabad szárnyon víg repülő
Párját hívó, víg éneklő

egy tán sosem volt édenért

Színes ceruzákkal
álmodtam arcodat,
tollammal festettem
hozzá ügyetlen szavakat.

Szeretettel fogadd el tőlem,
így örökítem meg emléked,
amit örök időkre így sokaknak
közömbös szívébe vésed.

Igen, benned van valami,
ami orcádat vitte játékba,
emígy pattantak ki e szavak,
majd szedtem csokorba.

Leissza magát a reggel
dús harmattal részegen,
kavicsos út sebezte lábát,
nem talált haza pénteken.

Majd a szombat, a hétvége,
nem ismert rá a feledésre,
minden fordult ki helyére,
pókháló feszült ablakkeresztre.

Lyukas csónakon befolyt a víz,
szél szárította a homokot,
majd zöld hintón csak úgy
a féreg tovahajtott.

elfáradtam - szólt csendben mókus mama
így hát ledőlt pihenni a pamlagra
pajkos mókuskái körbe ugrálták
gyere játszani, egyre kiabálták

mókus mama nem szólt, nem mondott semmit
csak elővett egy kicsi papírfecnit
nem volt azon semmi más, csak egy kis szív
hagyjatok pihenni, édes álom hív

Csillag született ott -
fenn a fekete kárpiton,
de hozzá sosem érhetsz,
túl van minden vágyadon.

De a méhek ott lehetnek
minden általuk kedvelt virágon,
gátlástalanul te sosem lehetsz,
nem léphetsz túl az álmodon.

Szerelmes vagyok magába,
legyen csillagom az éjszakába,
rózsákat hintek az út porába,
legyek tüske bársonyos talpába.

Rekedt hangommal adok szerenádot,
a talált hegedűs hamisan játszott,
de látom megértett - világot gyújtott,
azóta is várom az elmaradt csókot.

Istennők énekére kelt fel a Nap,
szél fuvolázott,
halkan moccant minden ég,
míg a fák szelleme
madarakkal táncolt.

Évtizedek sorra vesztek,
de rakódtak rám a terhek,
talpam alatt koptak kövek,
felfelé még egyre megyek,
míg csúcsát érem a hegynek,
kellene hogy megpihenjek.

Ringasson el az én Kedvesem.

Tündérkertnek közepébe,
oda álmodozni járok,
kizárok ott minden rosszat,
mert csak szépet látok.

Ha egy fának örökösen
lemetszik az ágát,
hajtásait letördelik,
bántják, szakítják virágát.

Ilyen az az ember is,
kit ostoroznak sokat,
kérget vonnak szívére
a bántalmazó szavak.

Hej, ha megszólalna,
mit tudna mesélni,
bánatot - boldogságot
tudna elzenélni.

Gyanta a vonónak jó,
lószőr a csalogató,
a húr sem elég még,
kell a nemes fa, a hangadó.

Bánatot sír a hegedű,
könnyeim csordulnak,
szebb világra vágytam,
de az évek fogynak.

Türkizkék az égbolt ege,
Eger ide jaj de messze.
Onnan jött a derék Dani,
Arája a bájos Andi.

Korán, mikor a nap épp kél,
Ráró kettőjük elé lép.
Rege is szól ma már róra,
Felpattannak e szép lóra.

Messze futnak sörény az ék,
Vadregényes csodás a kép.
Visszajönnek hol van egy köz,
Fürge a ló simul nem lök.

De jó a madárnak fenn a magas égben,
láthatja a tájban azt, amit én képen.
Szőnyeget virágból, sátrakat a lombból,
apró farkasokat egyazon alomból.

Építhet fészket is, bárhol a világon,
hintázhat vígan a legmagasabb ágon.
Nem zavarják határok, vagy bántó beszéd,
szabadon szárnyalhat, nem kötik meg kezét.