Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.

S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.

Kereslek a poros útnak minden porszemében,
a lenyugvó nap tüzes, meleg, mélypiros ajkán.
Tücskök és millió lények éji hangtengerében,
csillagtakaróval borított tengernyi éjszakán.

Mellkasom forró lüktetése volt éji párnád,
s kezem kezedben az örök reményt adó.
Jövőnk az augusztusi hulló csillagokban,
hol megdermedt a múlt, és belehalt a szó.

Kereslek azóta is örökké, míg a világ világ,
s hajtom fejem szerelmes, hűvös öledbe.
Magunkra takarom ábrándos, édes álmaink,
s adok millió csókot arra a hideg sírkeresztre.