csak ketten ültek a padon
kéz a kézben, szeretetben
néma bánat az ajkakon
néhány könnycsepp a szemekben

már kilencven felett jártak
átéltek sok veszteséget
arcukon mély barázdákat
szántott hosszú, kemény élet

s most gyermekeik sírjánál
nap mint nap megpihenni jó
a rég megkopott fejfánál
kismadár dalol, egy rigó

látom őket, ahogy csendben
emlékeznek a régmúltra
ahogy a néni megtörten
egy kis vízért megy a kútra

megöntözi a virágot
simít egyet szép szirmain
mint akkor, régen egy arcot
gyermeke csodás álmain

tegnap arra vitt az utam
friss virág az árva síron
fura érzés volt, és tudtam
valami történik, bizton

a néni ölelte párját
az öreg, kopott fapadon
szeme még tükrözte gyászát
s közben hagyta, könnye hulljon

hittem, gyermekit siratja
miattuk reszket a teste
indult felém, mi nyomasztja?
miért fátyolos a szeme?

aggódó tekintetével
tőlem segítséget remélt
szemében bánat könnyével
súgta: mentőt... csak ennyit kért

szerettem volna megölelni
de az idő már sürgetett
jó lett volna üvölteni...
a mentő sem segíthetett

úgy sírtam, bár nem ismertem
nem volt idegen számomra
s a néni vigasztalt engem
lágy simítást mért arcomra

ne sírjon, kedves, hiszen még
maga oly fiatal, látom,
ez az élet rendje, s elég
a gyertyánk, de mégsem bánom

hisz születünk és meghalunk
az utunk egyszer véget ér
de mit magunk után hagyunk
példa legyen, ne küzdőtér

Fazekas Gabriella nyomán...

2022. szeptember 14.