Már csicseregnek a madarak,
galamb a tojásait költi,
van valami új e dallamban,
ez a tavasz más mint a többi.

Híreket hozott, fájdalmakat,
háború üzenetét mondja,
menekülőket, jajszavakat,
fényes repülőkben a bomba.

Csak romok maradnak utána,
üres házak, üres városok,
átöltöztek már gyászruhába,
a lányok és özvegyasszonyok.

Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Drága édesanyám mindig azt mondta,
Ahányszor éjjel meglátta a holdat,
Bűvös érzést keltve hívta magához,
Gyertyával ment boltíves ablakához.
 
Kinyitotta és ámulva azt nézte,
Amint huncutul kacsingat feléje.
Nem volt holdkóros de mégis vonzotta,
Mert szeretett álmait felfokozta.
 
Lent meglátta a tenger csendes vizét,

Az emberiség nem tanul a múltból,
Végleg lemondani a háborúról.
Pedig kik két világháborút éltek,
A népnek békés életet ígértek.

Nem volt elég a háborút átélni,
Az országot fel kellett építeni.
A népnek fejlődést biztosítani,
Ehhez új nemzedéket tanítani.

Lágy homokba rajzolt köreim tapossák
toprongyok, termeszek habzsolják életem,
harcias színekre átfestett vadhangyák
eltorzult arcán kifakult az értelem.

Ilyenkor az elmúlásunk tart főpróbát,
kövérre híznak a meszes tömegsírok,
dadogva lüktetnek a napok és órák,
okádó lövegek árnyékában írok.

Gyermekként csak álltam,
egy csodára vártam,
még tiszta volt lelkem,
oly sok volt a tervem.

Bíztam a jövőben,
valami erőben,
és bíztam a dalban,
amit tőled kaptam.

Aztán, hogy megnőttem,
nem az lett belőlem,
a sors már mást akart,
elém tett pár csavart.

Keserüvé válnak olykor mosolyok,
virágok közt akna füstje gomolyog,
Nőnapi köszöntőt, mondjon e férfi,
mikor kezét egy nőnek vére festi.

Most háború dúl, Nőnapra béke lesz,?
hogy párosul boldogság, most szívekhez.
virágszirmain ha vércseppek sírnak,
erős a szorítása, puskaszíjnak.

Citromsárga szobám
püspöklila pettyes