Harmatos reggel,
reszket a fűszálon
a hajnali csend,
mely kedvesem, neked üzen.
Kél a reggel a vérvörösre festett ég alján,
s a hajnali napsugár egy kósza felhő mögül álmosan ránk talál.
Lassan pirkad, tisztul az ég,
s a felhő is habos, hófehér,
most övé a végtelen tér,
szél fújja fodrosra szoknyáját,
ha lenéz, látja földanyácskáját.
Fentről nézve minden más,
oly piciny a világegyetemben
e földi világ,
hisz életünk csak egy villanás.
Csillagok születnek
s halnak,
porból lettek,
s porrá válnak.
Egy emberöltő e földön oly illanó,
s az életünk semmi, mulandó.
Mit hagyunk magunk után,
azt az utókor dönti el, próbáljunk úgy élni, hogy lábnyomunkat az utókor
fedezze fel, ismerje el.
Ébred az élet, megmozdul a csend,
felsóhajt az értelem, ma sok dolga lesz, úgy hiszem.
Lassan, fáradtan kúszik a nap fel az égre,
szeretetet hoz az emberek szívébe.
Indul az élet falun,
városon, a gondolat velük oson.
Roppan a faág,
zizzen a levél,
virágok szirmával játszik a szél,
felébredt már minden élőlény.
A nap végignéz a világon,
s sóhajt egy nagyot,
új nap indul,
új reménnyel,
éljünk hát végtelen szeretetben.

2023. március 18.