Magyarerő.hu

Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Olyan csend volt, mint a hajnalé,
amikor a nap megindul felfelé.
Akkor, ott, felébredt valami belül,
egy érzés, mi lassan megszelídül.

Két tekintet, melyben fény ragyog,
egy szív, melyben vér bugyog,
szavak nélkül is mindent értenek,
mint eső, a földre hullva, megremeg.

Egyszer volt fény – de elmaradt,
az ég alatt csak szél szaladt.
A csend is fáj, már súlya van,
s a nap se kel fel nyomtalan.

A falak hallgatnak velem,
nem szól senki, csak a félelem.
Az álmok fáradt szárnya csügg,
s a holnap mind csak elkerüld.

Az ablak alatt suttog a nyár,
levelek közt a szél zizeg,
párnámra csönd szendereg,
s emlékké válik a kikelet.

Messze harangszó elillan,
idő és tér nem köt össze,
csak a pillanat halk szava,
s a napfény üzen a völgybe.

   A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet.

Az emlék már megkopott, mégis a múlt felragyog.
Érzések viharán, egyszer csak rád talál.
Mosolyod halványul, de nem ereszt, itt nyomul.
Végül is nem bánod, egyetlen pozitív élményed
Apádról. Beteg vagy, ez talán rosszat mutat.
Mégis számodra ettől lesz más ez a nap.
Apád készít reggelit, pirítós illata száll,

   Nem szeretnéd a lerágott csontot újra és újra a kutya elé dobni, de néha semmi másra nincs lehetőséged. Újra és újra elő kell venned, mert új csontra nem telik, ha mégis összekaparod az árát, az igazságérzeted visszadobja, nem jól van ez így. Nem így kellene a dolgoknak mennie.

Kiskertemnek rejtekén, piciny tónak közepén, tavirózsa levelén egy kis zöld levelibéka pihen épp!
Boldogan kuruttyol őkelme, messze száll az éneke!

Béka vagyok, leveli, ki a fiát a nejével neveli,
szúnyogokkal eteti, s e kis tóban az életét boldogságban így éli!

   A bérlakás tizedik emeletén élt a férfi. Már nem dolgozott, csak egy héten három napot, és csak hat órában vállalt munkát. Elég sok ideje volt, és szeretett reggelente az erkélyen kávézni, közben figyelte az utcához köthető zajokat, és a szomszédoktól átszűrődő reggeli tevékenységek is lekötötték figyelmét.

Görögdinnye, görögdinnye, a nyári nap melege érlelte mézédesre!
Kívül egyszínű zöld, vagy csíkos, piros vagy sárga a belseje, fekete magokkal díszítve.
Görögdinnye, ó, de finom, lédús a piros belseje, oly hűsítő a forró nyári melegbe'!
A legfinomabb jól lehűtve, szereti is minden ember és a gyermeke!
Úgy szeretünk, görögdinnye, TE vagy mindenki kedvence!

   Ez a nap már a búcsú napja. A nagylánynak mennie kell, a barátnő is hamarabb tér vissza a városba. Még vár a Szupiszuper-Lego kiállítás a kicsikre, csodálatos dolgok épültek az apró figurákból, városok, falvak, téli tájak, rendőrség, kész fantázia birodalom. Nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is lenyűgözi a látvány.

   Harmadik nap.

   Anyám mosolya volt nekem a napkelte, mely elűzte reggeleim árnyait, s meleg fénye átszőtte lelkem minden zugát, átjárta, mint tavaszi eső a száraz földet. Mosolya volt az iránytűm az élet viharos tengerén, hol minden hullám egy-egy félelem volt, s ő mégis biztos kikötőként állt a horizonton.

   Második nap.
   A reggel remekül indult.

Első nap.
   Vasárnap délelőtt kezdődik a nagy utazás.

   A vágyak folyamán utazom, lassan ringatózva, mint őszi levél a szelíd patakon. Minden kanyar egy új remény, minden örvénylés egy rég elfeledett álom ébresztője.

   Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be.