Magyarerő.hu

Ökrök nyomában gyalogolva,
izzad a gazda, fordul a szekér,
vállán fénylik a nap sugara,
sóhajtva nyikorog a kerék.

Asszony a vödörrel hajladoz,
kendője a szélnek korbácsa,
csöpp gyermek a tornácon játszik,
rajzol a napnyugta porába.

     A sárkány, aki elrabolta a királykisasszonyt, a hős lovag, aki fehér lován érkezett megmenteni, hát ők mára megöregedtek.
     A sárkány már egy teát sem tud megmelegíteni, a lovag nem bírja el a kardját, a lova rég feladta a küzdelmet a korral, a királykisasszony megőszült, megráncosodott, elfonnyadt a toronyban.

Tenyeremben tartom még a múltat,
pedig röppenni készül az emlékezet,
a valóság a képzelettel társul,
van, ami igaz, van, mi csak gondolat.
Érzelmeimmel átitatott történelem,
az én történetem,
amit elmesélek neked.

Amikor a hársfa illatában valami megremeg,
amikor a rigó esti dalára nincs felelet,
amikor a felhő fejed felett lopva úszik el,
és a napnyugta bármily szép, már nem érdekel,
mert szíved összetörve,
ezer szilánkja lüktet ujjbegyedben,
nem ölelheted őt, helye üres melletted.

Esik az eső,
a véget nem érő,
kopog az ablakon,
lecsorog a fákon, a falakon!
Kop-kop, kopog az eső, nem adja fel ő,
ma ő a nyerő!
Issza mohón az anyaföld,
hisz oly régen várta már
a csendes, áztató esőt,
nem vihart, a fákat tépőt, házak tetejét rommá döntőt!
Megjött a várva várt eső,

Színes ruhájában jött az ősz,
Rigó csalogatta,
Itt az ősz, gyere már,
Tölgyfa is levelét hullajtja.
Pókháló fűzi a harmatgyöngyöket,
Erdő szélén vad csörtet,
Találkozóra jönnek.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

     A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást.

Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.

     A kert egyik sarkában kapott helyet, ahol a déli naptól a ház árnyéka megvédte. Gyökereiben érezte a föld puhaságát, a frissítő vizet, mellyel megöntözték ültetésekor. A következő napokban elkezdett kapaszkodni, bár csinos kis karóhoz volt kötve dereka, ami mindenképpen megtartotta.

/Kiskundorozsma/
Emlékeimben még visszajárok,
A gangokon paprikafüzéreket látok.
S illata száll az őszben,
Ételt fűszerez minden üstben.

A teraszok felkötözött piros láncai
Ragyognak az őszi napfényben.
Mintha a nap tüzes lángja
Költözött volna a paprikába...

     Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

Ha tiszta a szív és emelt a lélek,
Ragyogni ekként tudni érdemes.
Hisz oly szép ez a megtépázott élet,
Tenni dolgod benne mindennél nemesb.

Ha kinyitod szemed s lelked kitárod,
Szóljon a dal, s pengjen jó gitárod.
Hirdesse, mily gyönyörű is az élet,
Ehhez kívánok igaz bölcsességet.