Magyarerő.hu

Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel, leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó olyan.

Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.

Könnyed kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.

A hold ezüst fénye rávetül,
miközben gyönyörű titokzatos lénye a tó vízében néha elmerül.

Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?

Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre  lassuló,
változó medrében folyik tovább.

Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.

Amikor szívem a szíveden megpihen,
hozzád bújok oly lelkesen,
én oly boldog vagyok kedvesem,
maradj mindig így velem!
Tavaszi nap simogatja arcunkat,
huncut szellő borzolja hajunkat,
virágok illata száll a légbe,
kezem belesimul a kezedbe.
Mosolyogva nézünk fel a kék égre,
itt a tavasz végre,
boldogság költözött a szívünkbe!

A halál nem zárja be, csupán nyitja a kaput,
nem a vég, hanem egy új kezdet,
az álom, mi új álmot szül,
csak kér egy kis csendet.

A lélek örökké körbejár,
akár a mag, új virágokat ont,
vagy a fa, őszi levelét eldobva,
tavasszal új rügyeket bont.

Miért kínoz a fájdalom?
Miért fáj a szívem oly nagyon?
A testem, a lelkem beleremeg,
ha látom a két szemedet,
ha hallom a hangodat,
mely számomra maga a csoda!
Ha nem vagy mellettem, kínoz
a fájdalom, a szívem úgy sajog, hiányzol oly nagyon!
Hiányod megszokni sohasem fogom,
bár ezen sokszor elgondolkodom.

Álmodom!
Egy csodás álomvilágban vagyok!
Átölel féltőn a két karod, felébredni most nem akarok.
A vágy zenél egy csodás romantikus zenét,
s az ember hamar elveszti az eszét.
Én a vágyad ébredését érzem,
mely tűzbe hozza rejtett szenvedélyem.
Érzem a kezed testem barangolja be,
s a reszkető remény beteljesülést nyer!

Legyen végre béke!
Hozzátok kiáltok, hatalmasok!
Volt már áldozatotok sok!
Isten előtt majd el kell számolnotok!

Isten előtt, vagy azt gondoljátok, ti vagytok azok?
Az embert, s a Földet elpusztítjátok!
Összedől akkor a ti trónotok!
S eltűnik a hatalmatok, s tönkretett világotok!

Messzi hegyek közt születtem egykoron,
csillogva szöktem át völgyeken, dombokon,
utamat állták hatalmas sziklák,
melyek lassítottak, erőmet szívták.
Társaim jöttek, egymást segítettük,
száraz sivatagot virágossá tettük,
vízesések alatt voltunk kicsi tavak,
áradó vizünktől továbbfutó patak.
Öntöztek belőlünk kiskertet, földeket,

Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.

Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.

Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.

Látnok szemem messze réved,
idő szőtte titkos ének.
Holnap fénye csillan csendben,
álmok tánca égő testben.

Új világok hajnalt várnak,
formát öltenek a vágyak.
Hol a múlt már nem köt gúzsba,
s nem sodor el sorsunk súlya.

Ember lép a csillagokba,
kéz a kézben, összefogva.
Bölcsesség és tiszta érzet,
ősi szív és új remények.

A szívem jobbra hív, az ész meg balra húz,
e két út közt a kétség szinte nyúz.

Melyik a helyes, melyik a fény,
hol találom meg, ahol él a remény?

Az ész hideg, mint a jég,
logika és számok, nincs kétség.
De a szív lángol, mint a tűz,
érzések vihara, mitől félsz, s lehet, majd elűz.

A döntés súlya rám nehezedik.

Csiribú - Csiribá,
Csirimóka - Csiribóka,
olyan jó volt az a móka!
Mi mindennek elneveztél,
nevettél, megnevettettél,
szerettél,  - úgy szeretgettél!
Ezer néven becézgettél.

Mi tette ezt velünk, nem tudom,
mint két gyerek a vízparton,
nem tudtuk egymást elengedni,
egymás szemébe jártunk fürödni.

A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.

Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.

Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.