Fut, szalad, rohan az életünk,
sokszor bizony ezzel egyet nem értünk,
de nincs mit tennünk.
Gombostű élén táncolunk álom
és valóság határán,
s ha a hajnali pirkadat még ébren talál,
egy forró tea új reményekkel táplál.
A költő verset ír hajnaltájt,
szerelmeset, vágyakozót, édeset.
Libben a függöny,
a hajnali szél játszik

Szerelem, szerelem,
mely nincs korhoz kötve,
ha elér,
oda az ész,
bármily merész.
Jön, és nincs mit tenni,
vele kell menni.
Ha Ámor nyila szívünkön ejt sebet,
nem mondhatsz nemet!
Mint a lehulló tollpihe,
simítja meg a földet,
úgy simogatott a puha, bársony kezed,
testem lankáit, rejtett zugait,

Nem tettem szekérbe kereket,
nem ettem ebédre egeret,
nem hordtam messzire hegyeket,
és nem fogtam kezembe verebet.

Láttam közelről tehenet,
sepertem halomba levelet,
fújkáltam égető sebemet,
játszottam egyszer egy szerepet.

Ránk simul a csend puhán és szelíden,
kezedet keresi már megvénült kezem.
Érzem rezdülését sok múltbeli szépnek,
míg átsuhan fölöttünk halkan az élet.

Nevetésed ott cseng az éji magányban,
csókod ízét érzem még itt a számban.
Ölelem a szíved, körülvesz a semmi,
emlékeim hálójában próbállak keresni.

Nem akarok sokat, csak keveset,
hallgatni örökkön lélegzésedet.
Íriszedbe fényként, némán elmerülni,
egy kicsit a szerelembe mindig belehalni.

Nem akarok sokat, csak keveset,
megölelni magasztos, igaz Istened.
Megköszönni, hogy óvón vigyáz terád,
meg azt a sok-sok apró kis csodát.

Békét adj, Uram, lágy kenyeret,
kihalt terekre zsibongó életet!
Tankok dúlta földekre új gabonát,
Néma erdőkbe madarak dalát!

Békét adj, Uram, szívekbe reményt,
halálfélelem helyett  hitet és fényt!
Könnyek helyett vidám kacagást,
Köszöntsön ránk újra a boldogság!

Várom, hogy hívj,
hogy szólj,
hogy várj,
szívedbe zárj.
Várom, hogy írj,
hogy elém állj,
nekem suttogj,
velem sétálj.
Mondd el,
hogy mennyire szeretsz,
hogy nem bírod tovább már nélkülem.
Szólj,
s én rohanok,
bárhol is vagyok,
érted mindent megteszek,
hisz oly nagyon szeretlek.
Oly jó veled,

Most már bennem vagy elrejtve,
mint egy féltett,
rejtegetett amulett.
Legbelül,
csak Te és én tudjuk,
mily mélységeket jártunk együtt meg.
A fent és a lent együtt megélve édesen,
keserű csókunk vad viharában,
összeolvadásunk égi magasságában,
sikoltva kapaszkodva egymásba.
Feledni nem tudom,
vágyom újra átélni ezt féktelen,

Fogadj szívedbe
én szép szerelmem!
Súgd szívednek: "szeress"!
Midőn az éj
leszáll az estre,
a Hold sem
egyedül nevet.

Körülötte ragyognak
a csillagok,
fényük tündököl
az égen.
Az én szívemben
te ragyogsz fel,
s fülemben csendül fel a te édes nevetésed.

Fejemben a gondolat
felőrli lelkem,
malomkőként súlyt le rám
az életnek terhe.
Fáj az élet cseppje,
keserű, sótlan,
sanyargatott sorsom
kiszáradt folyócska.

Tátogó halként
medrében vergődőm,
elfogy lélegzetem,
elfogy minden erőm.
Forró levegő
kavarog felettem,
szurkál lángja,
felperzseli testem.

Érzed a felkelő Napnak éltető langy melegét?
Látod a harmatcsepp gyémánt gyöngyszemét?
A mézszínű hajnal lassan búgó reggelt kacsint,
Szemed a szemembe parázs szerelmet hint.

Mint kőszobor, hol benne van minden pillanat,
Úgy őrzöm, mi a múltból bennem itt maradt,
Mert hát elmúlik minden, elhervad az idő,
Elveszni vétek, de elporladunk, mint a kő.

Leszek neked harmatpityókás, üde reggel,
Beléd részegülve őszülő konok fejemmel,
Leszek napod és millió hullócsillagod,
Mi szemedben gyémántkönnyként ragyog.

Leszek neked égből hulló vízfüggönyöd,
Simítva ölellek két megriadt pillanat között.
Leszek tengerek végtelen fodrán a hab,
Mely tested minden édes zugára rátapad.

Ó, Uram, hozzád fohászkodok!
Adj nekünk békét a szívekbe!
Ne szenvedjenek az ártatlanok
A kiszolgáltatott ember, s gyermeke
Adj szeretetet a lelkekbe

Ezer perc hullt a semmibe,
gondolattalanul, némán,
emlékporszemeket törölgetek
a délutánban mélán.

Elmém sötét zsákjának mélyén,
a pillanat lassú táncában
fejtegetem a lét gombolyagját,
időtlen fogságában.

Kapaszkodom görcsös ágakba,
majd jégen csúszik kezem,
próbálom mindet megfogni,
de sehol nem lelem.

Vágyak, álmok és remények,
csak miattatok élek!
Ha ti nem lennétek,
mily színtelen lenne ez az élet!

Vágyódni a jobb után
erőt ád a szívnek.
Lendít egy kicsit az életen,
s könnyít a nehéz léten.

Meghalni mennék,
futni az ismeretlenbe!
Odaát vannak ők, akiket ó,
mennyire szerettem!

Látom szemedben,
Úgy éget a vágy,
Szíved lelkeddel
Körtáncot jár.

Pezseg a véred,
Forral a tűz,
A vágy kínjaitól
Már nem menekülsz!

Csókomra éhes,
Kíván a szád,
Testem melegébe
Bújtat a láz.

Lüktet a hő,
Egyre melegszik,
Nem számít az sem,
Ha pokolra kell menni.

Hajadba simult a könnyű nyári szél
vágyó tekintetem a nap fényével játszott
ahogy ott siklottál az ódon utcák kövén
lépteid nyomán új szerelem virágzott

Amint cipőd koppant úgy dalolt a kő
Velence harangjai vágydalokat zengtek
lépteid nyomán akkor megállt az idő
lágyívű testeden kicsit ő is elmerengett

Koldusod vagyok, pedig királyod lehetnék,
És te királynőm nekem, az egyetlenegy,
Most a morzsákat szedem, mit elhullajtott az ég,
Pedig lehetnék tenéked hű szerelmesed.

Vagy udvari bolond trónod zsámolyánál,
S te nevetnél rajtam, mert hát a dolgom ez,
Bolondabbnak lenni bolond álmaimnál,
Szívembe vésni éjente suttogott neved,