Drága barátnőm, egyetlen Ibolyám!

Biztosan meglep most téged ez iromány.
Nemrég találkoztunk, de alig beszéltünk,
lekötötte a koncert teljes figyelmünk.
Pedig lett volna mit elmesélnem neked,
hogy el tudd képzelni jelen helyzetemet,
amiről most itt írok bizalmasan neked.
Lehet, hogy kezdem elveszteni lassan az eszemet!
Képzeld, a múltkor, még fél éve sincsen,
kerestem a kulcsom, de sehol nem leltem,
végül megtaláltam az ajtókilincsen,
ahová én magam, csak pár perce tettem.
De ez csak a kezdet, hogy valami baj van.
Pár héttel ezután fogorvosnál voltam.
Búcsúzásnál kértem tőle vissza a szemüvegem.
Csodálkozva mondta, ott van a fejemen.
Még mindig csak eleje ez történetemnek,
a többi még rosszabb.
A kapunkban álltam, néztem a számokat.
Eszembe jutott ”számtalan szebbnél szebb gondolat”.
Először beütöttem a születési évem.
A kapu nem nyílt ki, hiába kértem.
Telefonszámokkal is kísérleteztem,
de nem volt jó egy sem.
Eszembe sem jutott, hogy kapukulcs is van a zsebemben.
Végül bejutottam, de nem ez a lényeg,
hanem, hogy az emlékezetem talán elment végleg.
Most utamat járom, fel-le a lakásban,
nem tudom, mit keresek a fürdőszobában.
A szennyest a hűtőszekrénybe teszem.
Aztán csak nevetek,
hát nekem tényleg elment az eszem?
Most, hogy elolvastad ezt a bohózatot,
megérted biztosan, amiért levelet oly ritkán írok.
Nem találok papírt, keresek tollat,
ki tudja ezután, mit hoz a holnap?
Még az a szerencse, hogy itt az Internet,
és nem kell rakosgatnom a megírt levelet,
hanem egy kattintás és máris ott van, neked.
Ne feledd, szeretlek, ölellek!
Bolondozásaimon veled nevetek.
Együtt fogadjuk el öregségünket,
hetven év barátság nem adatik meg,
csak keveseknek.
Jövő héten hívlak, ha el nem felejtem.
Te se felejtsd el, szeretlek, ölellek!
Ja, hogy ezt már írtam?
Tudd be ezt is feledékenységemnek,
és küldj majd egy e-mailt a te barátnődnek,
Enikőnek.

2024. január 20.