Hiába minden, elfogyott a reményem.
Szerelmem lángja hiába ég,
nem figyelsz rám,
pedig mellettem élsz.
Hideg szobor lettél,
kinek nincs vágya már,
érzem a könnyem,
az arcomon pereg le már. 
Próbáltam hinni, hogy a holnap jobb lesz,
megérzed, mit a szívem üzen,
de rám néztél oly hidegen,
tudtam, vége mindennek!

Oly időket élünk most,
hol a szegény ember vállát nyomja a sok gond,
szakadt ruha, rajta folton folt,
s nem tudja, lesz-e fejét lehajtani valahol,
de vajon, hol?
Fut a sok rabló megrakottan,
vállát nyomja súlyos préda,
nem néz semmit,
csak sok legyen a haszna,
zsebében a tele lopott bankkártyája.

Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben... míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
 
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
 
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,

Nagy horgász halastó, meredek a partja
De sok horgász horgászott pihenéskép arra
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, mindenféle, fajta
Jutott bőven hal, aki csak kifogta

Mára már kerítés fut körbe rajta
Az őrzőkaput zárja nagy lakatja
Csendes a nádas, vadkacsa látogatja
Hattyú száll le amott, sima víz ringatja

Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.

Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.

Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.

Szívemben a vágy egy csodás dalt zenél,
lelkem hárfahúrjain a hang életre kél.
Ó, én édes lelkem, szárnyalj fel-fel az égbe,
adj boldogságot, hogy tovább szálljak veled az éterbe.

Rózsa, rózsa, piros rózsa
Megszúrta a kezemet,
Kis angyalom, el kell válnom tőled.
Úgy elválok, mint a rózsa levele,
Elfújja a szél messze, messze.

Piros rózsa díszíti a vázámat,
El kell feledni örökre a babámat.
Úgy elfeledlek, mint a rózsalevél az ágat,
Nem látom már soha mosolygó orcádat.

Ha majd itt leszel, s karomba zárhatlak kedvesem,
boldogságunk kék madara hozzánk röppen,
s miénk lesz újra a tejúton a csillagporos végtelen.
Karomba zárva ringatlak csendesen,
csókommal oldom ajkad tüzét,
s reszkető szívem a szíveden pihegve megpihen.

Amikor úgy érzed, mindennek vége,
amikor azt hiszed, semminek nincs értelme,
amikor úgy érzed, összecsapnak a hullámok feletted,
és tudod, itt már nincs mit tenned.
Hiába minden, ilyen az élet,
s hogy jobbra fordul a sorsod,
az már csak hiú reményed.
Szélmalomharc, és Te vagy a sarc,
az életünket elborította a vészjósló köd,

Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom.
Gyermeki lelkem szárnyak nélkül szállna,
ó, Istenem, mi ennek az ára?
Oly nagy bűn ez, hogy elvágyom,
hogy a szívemet kitárom,
hogy van, aki szeret,
és én is szerethetek,
kedves barátaim,
jó lenne most együtt lenni veletek.
Hív a messzeség, valahol várnak,

Strandpapucsba kátrány ragad,
ég a hátad, sül a hasad,
legjobb csak a langyos vízben,
szivárványos nap tükrében.

Tíz forinttal jöttem strandra,
jó lenne, ha öt maradna,
pöttyös labda, fecskenadrág,
egyötvenért bambit adják.

Mondd, miért,
ha vágyik az ember az elérhetetlen után?
Mondd, mit ér az élet,
ha csak vágyak halmaza gyötör éjszakákon át?
Mondd, jön-e még a boldogság felém?
Mondd, szeretsz-e még kedvesem újra belém?
Mondd édesem újra, hogy szeretsz,
hogy újra ég a láng, ha átölelsz,
s a vágy éget és a szíved is gyorsabban ver.

Ó, mikor még gyermek voltam én,
Édesanyám a széltől is óvott szegény,
azt mondta, jó gyerek voltam már akkor is mindig,
mindig, mindenhova rajzoltam.
Nekem nem kellett más,
csak papír és ceruza,
így nem is unatkoztam én soha.
Ártatlan gyermekként néztem a világot,
szerettem akkor is minden virágot.
Hittem a szépben, a jóban,