Felröppent a szerelem madara,
átrepült a szivárvány-híd alatt,
vállamra ült, suttogott fülembe,
aztán dalra váltott, kedvesen csicsergett.
Bódultan hallgattam, mindent elhittem,
csillagok fénye ragyogott szememben,
ezer hegedű szólalt meg ujjongó szívemben.
Útra keltem, úgy kerestem,
hol az a híres, gyönyörű szerelem?

Ketten vagyunk, csak te meg én,
körbeölel a csillagos ég
forró, éjpuha paplana,
szívünk lüktető dallama
szerelmes titkokat mesél.

Álmodozunk, csak te meg én,
éjszaka mélykék holdmezején
szorosan egymáshoz bújva,
lelkünket ég felé nyújtva,
emeljük egymást felfelé.

Az Elmúlás Hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,
finoman, puhán altatót dúdolt,
s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a Végtelen Életet,
az örökkévaló, egyetlen Végzetet,
ki létének értelme, valódi párja,
s kedvese csókját úgy kívánja, vágyja.

Csillagok közt kitárta szárnyait,
érkezett az álmok dallamán,
angyalt hallottam hajnalban,
ébresztett egy szellő fuvallatán.

Ketyegve sompolyogott az idő,
kézen fogta a napsütést,
szorítanám össze mindkét szemem,
hogy szép álmom őrizzem még.

Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.

Aludtam, vagy csak ébren álmodom,
nem tudom, de oly mindegy talán.
Angyalom karjában ismét fiatal vagyok,
és ringok egy szerelemgondolán.

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait

Sír a hegedű,
sír nagyon,
messzire viszi a sóhajom,
nincs, aki hallja,
csak én hallom
szívem dalát,
fájdalmas bánatom.
Vágyom,
hogy szebb legyen az életem,
hogy tudd, hogy érezd,
szívem mily nagyon szeret, kedvesem.
Vágyom,
hogy fogd a két kezem,
s ne engedd többé el,
szeress, nevess,

Ó, kedvesem,
a vágyaim, az álmaim
mind hozzád vezetnek,
hisz oly jó veled,
ha érezlek,
ha tested a testemen megpihen,
és a szomjazó szám
a szádat keresve,
édes ízét ízlelve
mohón összeforr,
mert csókunk tovább már nem vár,
mézédes íze nekünk már jár.
A testünk a vágytól ég, követel,
s mi követjük,

Illatozzatok neki nyíló vadvirágok,
Szép volt vele az élet,
Míg szívében szeretet égett,
Tiszta volt a lelke,
Érte éltem, minden bút feledve!

Mondjátok el neki
Dalos madarak, szépen,
Az ő képe szeretet volt a
Szívem közepében!

Korcs világ, hol muszáj taposni,
külcsín mindenek felett,
celeb mondja a valót,
becsületre nem adnak kezet.

Ahol elhagyják az öreget,
egyedüli reménye a halál,
nem gyógyítják a beteget,
rendelőkben hosszú sor áll.

Korcs világgá fejlődtünk,
bár lehetnénk a legjobbak,
de már kemények a szívek,
az agyak rég eltompultak.

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem meghasad,
ha nem láthatlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és átölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Egy buborékban sok-sok évig éltem az életem,
döbbenet volt, mi történt,
de túléltem.
Most már kezd kiszélesedni a határ,
bár még rengeteg a korlátozó akadály,
de az utak egyszer összefutnak,
s találkoznak,
majd, mint a szélvész, messze futnak!
Találkozunk, majd búcsúzunk,
s utunkat tovább folytatjuk.
Egy szappanbuborékban éltem,

Vér áztatta szép Golgotát,
Megölték az Isten fiát,
Út szélén sok véres kereszt,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Csatákat vívtál az Úr nevében,
Nem számított se bűn, se szégyen,
Az igazság már rég elveszett,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.

Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.

Neked szól fájdalmas dalom,
én angyalom,
ó, drága gitárom, melyen sírva peng a húr,
és hull a könny, mint a zápor.
Szívem érted fáj,
szívet tépő fájdalomtól reszkető lelkem
fel-felzokog a magány fekete pamlagán,
az éjszaka közepén, oly egyedül, árván.
Szól a gitár, sír a dallam,
s én lehunyt szemmel,
könnyektől ázó arccal

Szívem égő parázsként égeti mellkasom,
hiányod fáj nagyon.
Forró a nyári lég,
kellene egy kis hűsítő szél,
kiszáradt, szomjas a szám,
enyhet csókod ízétől vár.
Nincs hang, a madarak is elbújtak,
a tücsök sem ciripel,
nem bírják ők sem ezt a tikkasztó meleget.
Pődrődik össze a fák levele,
a fű is kiszáradt, sárga,