Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,
|
Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.
S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.
|
h 06/26/23
Dáma Lovag Erdő...
Nézem a gabonát, alacsony a szára,
Nem ismerek én a régi határra,
Mikor sárgán ringott a búzatenger,
Pipacs, búzavirág, margaréta, szarkaláb mellette,
Sárguló magyar búzatenger szívet melengette.
Édesapám vágta elöl a rendet,
Öröm volt a munka a marokszedőnek.
|
Egy kisgyermek könnyes szemét látva
Lépteim lassulnak az aszfalton
Értelmetlen, hogy ázva és fázva
Gubbaszt egy kopott, koszos matracon
Ahonnan jött, kemény háború dúl
|
Morzsolom a múló perceket,
mint gazda a kukoricaszemeket,
dobálom az idő szirmait,
szeret, nem szeret pillanatait.
Sürgőssé semmit nem tesz,
engem már csak emlékeztet,
elvégzendő, vagy nem fontos,
holnapra tesszük a pontot.
Bensőmben keresem a helyet,
nyugalmat, és teli zsebet,
mely meg van rakva békével,
|
v 06/25/23
Kovácsné Lívia
Álom vagy valóság,
a verstolvaj köztünk jár,
gombostű élén fut az igazság,
remélem, tudod, hol a jó út már.
A költők sora írja verseit,
de van, ki ádázul meglesi,
verseire fáj a foga neki,
s ha nem vagy résen,
galádul elveszi.
Hát írj te is szép verseket,
prózát, novellát,
és ne lopkodd a másét,
ez nem szép,
|
v 06/25/23
Kovácsné Lívia
Fogd a kezem, ne engedd el,
reszket a lelkem, ölelj át, kedvesem.
Kint dúl a vihar,
erős szél rázza a fákat,
villámok cikáznak, dörög az ég,
félve ölelik egymást a fák,
az eső a leveleiket tisztára mossa már.
Összezárták a virágok szirmaikat,
benne kis bogárkák menedéket találtak.
Remeg az árnyék,
a szél darabokra tépi szét,
|
Hűvös hajnalokon
az utcákat járom,
még alszanak
zöld levelek is az ágon.
De én kóborlok, mint egy eltévedt álom,
páromat talán már...
meg nem találom.
Kerestem régen...
most is keresem.
Keresem mindenhol
az egyetlen egyet.
Keresem éjjel,
keresem nappal,
keresem ma is,
kit szeretni tudtam.
|
Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban, hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.
Tudom, az élet egy kegyetlen kaland,
benne vagyunk, mint csöndben a hang.
Kérdezem, hogy mindez mind megérte?
S belekacagok a halál sötét szemébe.
|
Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat.
Szeretetmagokból őröltem lisztemet.
Szívemnek tüzében sütöttem kenyeret.
Lehulló könnyekből préseltem italom.
Örökké éhezem és folyvást szomjazom.
Lágy, fehér kenyérre, lehulló könnyekre.
Színtiszta álmokra, sosem volt ízekre.
|
szo 06/24/23
Kovácsné Lívia
A boldogság kék madara vállunkra szállt
azon a júniusi délután.
Boldogan öleltelek karomba,
s forró csókom szomjazó szád oltotta.
Boldogság kék madara velünk volt,
s mi mohón szürcsöltük a kéj mámorító italát,
egymás ölében várt ránk a boldogság.
Viharos száguldás a szerelem szekerén,
s mint a madarak, szálltunk az ég felé,
|
szo 06/24/23
Kovácsné Lívia
Távolban nekünk még
fényesen csillog a remény,
mint sötét éjjel a sarki fény.
A sarkcsillag, mely a hajósoknak is utat mutat,
vezessen hozzám újra vissza,
hisz boldogságod itt van.
Susog a nyáresti szellő,
a virágok illatát viszi messzire el ő.
Szellő szárnyán üzenem tenéked,
én édes kedvesem, mennyire szeretlek.
|
Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?
Lesz-e, ki ott van, ha rosszat álmodol,
s nyugtat, hogy "semmi baj, szívem",
majd karjával gyengéden átölel, s tudod,
most nem bánthat senki sem.
|
Hogyha méh lehetnék, szirmaidra szállnék,
csodás mézkelyhedből új erőt merítnék.
Szirmaid harmatját mohón mind meginnám,
mézédes illatod mind magamba szívnám.
Hogyha méh lehetnék, nem várnék tavaszra,
hűvös napokon is szállnék terád vissza.
Elmerülnék ott a gyönyörnek tavában,
megfürödnék mindig arcod mosolyában.
|
Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!
Add nekem tekinteted meleg nyári éjjel,
mikor halk patakok ringatnak édes zenével!
Simítsd az arcom szerelmes illattal,
s takarj be lágyan álomhozó csókkal!
|
Álmodj, kedvesem, puhát és szépet,
álmodj a világnak őszinteséget.
Álmodj az arcokra örömvirágot,
élni velem egy másik világot.
Álmodj, kedvesem, lelket a szívnek,
álmodj nagy áldást megannyi hitnek.
Álmodj nekünk őrjítő vágyat,
öled melegében szerelmi ágyat.
|
p 06/23/23
Kovácsné Lívia
Oly jó, ha a remény éltet,
szívünkben a szunnyadó szenvedéllyel,
melynek már csak egy
aprócska szikra kell,
és hatalmas,
mindent elsöprő tűz lesz.
Egy pillanat műve az egész,
s Te úgy érzed, elégsz,
pedig nem vagy túl merész,
mégis, mint fáklya, úgy égsz.
Oly nagy a vágy,
szíved, mint vaj, oly lágy,
|
p 06/23/23
Kovácsné Lívia
Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
legyek inkább a tengerben moszat,
|
Kiszáradt fa őrzi a cserepes földet,
benne némán kiszenvedett tövét,
hova lett a hűs, tavaszi permet,
mi bontotta egykor rügyét?
Égre nyúló kopasz ágán
már fekete varjú sem károg,
csak az égető napsugarak
járnak vad, tüzes táncot.
|
Esőcseppek
táncolnak az éjben,
keringőzik velük
az enyhe szél.
Ritmust játszik
koppanásuk egyre,
ha egy-egy csepp a mélyben
olykor földet ér.
|