Szerelem, szerelem.
Ha egyszer Ámor nyila megsebez,
szíveden uralkodni nem tudsz, kedvesem.
Szíved megy a saját feje után,
akár a vak ló, a falnak is bután.
Nem tűr ellentmondást,
megy, megy a szerelme nyomán.
Hiába minden ész érv, okos szó,
itt minden már hiábavaló!
A szerelmes nem hallgat senkire,
nem is lát mást,

Ötven éve együtt, egymás oldalán,
Felnőtt a gyermekünk és a két unokánk.
Istenem! De rég volt, mikor megláttalak.
Szívem megdobbant, s a szavam elakadt.

Másnap találkoztunk az ismerkedési esten,
Elég volt egy pillanat, s rögtön beléd estem.
Nagyon boldog voltam, szemem könnyben úszott,
A gyönyörű szemed úgy megbabonázott.

Az élet csak hangulat,
színház a mozdulat,
figyeld az arcokat,
a hamis hangokat.

Ne hagyd az álmokat,
dobd el a láncokat,
táncold a táncodat,
tárd ki a szárnyadat.

Keresd a célodat,
őrizd a titkodat,
tiéd a gondolat,
bár szorítja torkodat.

Esteledik lassan,
bíborpiros az ég,
holnapra szebb napot ígér.
Bennem a vágy új életre kél,
szívem is szebb napokat remél.
Megérintett a nyáresti szél,
arcomat simogatja, s velem él.
Jő az est,
szívemben a vágy lágy dallamot zenél,
dúdolom csendben,
gitárral hallgatni még szebb lenne.
Lonc illata száll,

Futnék szabadon a széllel,
oly jó volna szállni fel a légben,
felhők fölött, hol mindig kék az ég,
és elkerül a menydörgés.
Szállni sajnos nem tudok,
gerlice nem vagyok, vagy sasmadár,
ki a bércek ormára könnyedén leszáll.
Földi létem oly banális, oly egyszerű,
terhem viszem, mi nem könnyű.
Megfáradt testem az évek során,

Ha én egyszer turulmadár lehetnék,
az országház tetejére rászállnék,
onnan énekelném bús dalom a szélbe,
belebújnék minden magyar lelkébe.

Kéklő csillagutakon járok,
Körülöttem boldog párok
Egymásba olvadva, önfeledten,
S köztük én; számkivetetten
Utamat járom.

Beborítanak ezüstös csillámok,
Mind megannyi boldogság álmok,
Miket eltemettem rég idebent,
keresztek nőttek szép szívemen,
Őket gyászolom.

Hiába minden, elfogyott a reményem.
Szerelmem lángja hiába ég,
nem figyelsz rám,
pedig mellettem élsz.
Hideg szobor lettél,
kinek nincs vágya már,
érzem a könnyem,
az arcomon pereg le már. 
Próbáltam hinni, hogy a holnap jobb lesz,
megérzed, mit a szívem üzen,
de rám néztél oly hidegen,
tudtam, vége mindennek!

Oly időket élünk most,
hol a szegény ember vállát nyomja a sok gond,
szakadt ruha, rajta folton folt,
s nem tudja, lesz-e fejét lehajtani valahol,
de vajon, hol?
Fut a sok rabló megrakottan,
vállát nyomja súlyos préda,
nem néz semmit,
csak sok legyen a haszna,
zsebében a tele lopott bankkártyája.

Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben... míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
 
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
 
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,

Nagy horgász halastó, meredek a partja
De sok horgász horgászott pihenéskép arra
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, mindenféle, fajta
Jutott bőven hal, aki csak kifogta

Mára már kerítés fut körbe rajta
Az őrzőkaput zárja nagy lakatja
Csendes a nádas, vadkacsa látogatja
Hattyú száll le amott, sima víz ringatja

Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.

Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.

Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.