Megszámláljuk korát
a kivágott fának,
nézzük szép zöld lombját,
hogy nőnek az árnyak.

Arcomon a ráncok
mutatják éveim,
mint a rozsdás láncok,
lassítják lépteim.

Évgyűrűk és ráncok
ringatják az időt,
mint egy békés álmot,
és egy kinőtt cipőt.

Mi kell a szívnek, hogy örüljön?
Mi kell a léleknek, hogy repüljön?
Ki dönthet le minden gátló falat?
Ki mondhatja, hogy igazán szabad?

Az életút hol görbe, hol meredek,
megtalálod benne a hegyeket,
a mély völgyek is ott vannak,
tele sárral, vagy kövek koppannak.

Arra születtem, hogy szabadon éljek,   
szerető érzéssel higgyek, reméljek.
Teremtőnk szabad akaratot adott,
Lelke lángjától segítséget kapok.

Versírás nekem igen nagy szabadság,
ha tehetségem van, nincs más akadály.
Így van ez az életvitelemben is,
igyekszem, hogy tettem legyen emberi.

A szerelem olyan, mint a buborék,
melyet hozzád fújt egy kósza, huncut szélvész.
Ha Ámor nyila eltalál, bekerülsz egy buborékba,
belemerülsz egy édes mézes csuporba,
nem látsz semmi mást, csak szerelmed édes ajkát,
csodás haját, alakját.
Az első döbbenet után 
szerelmes szíved úgy kalapál,
és üdítően hat egy szerelmes,

Elhoztad a boldogságot, kinyitottad a világot.
Beszélgettél komoly dolgokról velem,
szebb lett a napom, az életem.
Sétálni mentünk a városba,
elénk tárult sok-sok csoda.
Láttuk a Dunát, mely elénk tárt egy újabb csodát.
Csendesen tovarohant zöld színű habja hátán
a sok sok lassan araszoló hatalmas hajóval.
Megcsodáltuk a hidakat,

Hazugságokkal éljük naponta életünk,
ilyen lett a világ, és mi benne elveszünk. 
Te ne alkudj meg akkor semmiképp,
tetteiddel hirdesd a szeretet üzenetét!

A szeretet nem kér, csak önzetlen ad,
lelket simogat benne minden pillanat.
Hagyd a rosszat saját tüzében égni,
tanítsd a világot, hogyan kell szeretni!

A lábtörlő az ajtó előtt
oly magába gyűrten elterült.
Egy kopott fotó a málló falon
dicső múltjába szenderült.

Pókhálók között alszik a múlt,
elszakadt már a selyemfonál.
Poros könyvek, nemes szavak,
itt gondolatot rég nem talál.

Sűrű, sötét felhők
Takarják utamat,
Lassan ballagok én
A jegenyesor alatt.

Száraz falevelek
Rezzenek meg néha,
Hideg szél suhan
A lombok ágaira.

Megyek én, megyek,
Lehajtom fejemet,
Nézem az utat,
S követnek a hegyek.

Hallom lépteim,
Csak én járok egyedül,
Szívemben a fájdalom
Csak nékem hegedül.

Fellegek szállnak az égen,
viszik a halk sóhajom,
szívem vár, kedvesem, téged,
vár már oly nagyon.
Jöttödet régen várom,
szerelmes dalt peng a gitárom,
dallamát viszi a szél,
most is rólad mesél.
Karomba zárlak egy szép napon,
gyönyörű lesz az a napom.
Ha itt leszel velem,
csókjaid ízlelem szüntelen,

Gazdagéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát.
A szegény ember meg csak nézi,
hogy a békát hogy filézi.

A békacomb finom, zsenge,
aki nézi, lóg a nyelve.
Bent a házban meleg vagyon,
a tél nem jön be az ablakon.

Gazdag gyerek húzza száját,
falhoz vágja vacsoráját.
"Megint ez van, nagyon unom?!"
és kigrimaszol az ablakon.

Omladozik már a megsárgult vakolat,
kopott falak közt haldokló mozdulat.
Az óramutató múltjával békét kötött,
a fotókon csámcsogó porördögök.

Sáros pofával tépik az elveszett időt
őszbe konyult, hulló hajtincseim között.
Lassan beleolvadok az elcseszett mába,
menekülnék múltamba vissza, de hiába.

Csukott szemmel, meztelen testtel,
fekszem az ágyon, és ez most csak egy álom.
Mert rád vágyom!
Vágyálom?
Rád gondolok szüntelen,
mint egy tébolyult, eszetlen,
vágyom rád, vágyom mindenedet.
Becsukott szemmel fekszem,
mégis érzem, kezed éríntése
ma is érzékeny testrészemre tévedt,
perzsel a vágy, 
duzzad a mell,

Egy szappanbuborék volt szerelmünk,
s mind a ketten beleszédültünk.
Élveztük minden pillanatát,
a szerelem édes mámorát.
Oly hamar szétpattant,
mára már nyoma sem maradt,
s a döbbenet, mely mély barázdát vésett arcomra,
mint a szélvész, elvitt téged oly hamar,
messzire a hegyeken túlra.
Utak találkoznak, majd szétválnak,