Egyszer én is voltam ifjú és titán,
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem!

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel!
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit!

Felkelt a nap,
édes puha meleg sugara
arcomat simogatja.
Oly szép a nyári reggel,
tele reménnyel, szeretettel.
Jólesik testünknek, lelkünknek
a napsugár simogatása.
reggel mindig új reményt ad,
reméljük,
hogy szebb lesz,
jobb lesz,
boldogabb lesz.
Kívánom,
hogy teljesüljön
minden ember vágya itt e földön,

Szerelmem, mint a fáklya, úgy lobogott,
bár a türelmem egyre fogyott,
te nem jöttél,
én csak álmodtalak,
hiába, az álmok néha becsapnak,
hiú reményekkel áltatnak.
Életem országútján kanosszámat járom,
sokszor úgy érzem, legyőz a fájdalom,
az életben nem lesz rá alkalom,
hogy arcodat láthatom.
Remélem, egyszer mégis megláthatom,

Fellegek gyűlnek odafenn az égen,
Rám merednek sötéten, fenyegetően,
Ablaküvegen futnak az esőcseppek,
Mint a lét, lassan a semmibe vesznek.

Így folyok el én is lassan, észrevétlen,
Adok magamból, bár semmim sincsen,
Adom a fényem, adom a figyelmem,
A megértő, embert szerető lényem.

Megéltem már ennyi meg ennyi évet,
rám nehezednek, mint a súlyos, nehéz malomkövek,
volt jó is, rossz is,
feledni kellene a rosszat,
s örülni, mi jó van, annak!
Szerettem és szerettek,
elmúltak a szerelmes évek,
maradt a szeretet,
mely betölti életünket.
A hajunk lassan hófehér,
arcukon barázdát hagyott a sok dolgos év,

A barátság fogalom,
ritka az igaz jó barát,
akivel mindent megbeszéltünk,
akire rábíznád az életed,
mert megbízol benne mindenekfelett!
Nekem szerencsém van,
rátaláltam egy igaz barátnőre,
már negyven éve igaz barátság köt minket össze.
Ó, mily boldogság, ha tudod, van egy igaz, jó barátod,
kire minden búdat, bajod, örömöd rábízhatod.

Köszönöm,
hogy veled élhetek,
hogy megélhettem a csodát,
amit adtál,
nem adott senki más!
Köszönöm,
hogy megadtad,
ami úgy hiányzott,
szerelmes éjszakát,
lángokban égő mámort.
Köszönöm neked,
hogy itt vagy velem,
hogy szeretsz,
s mindig bízhattam benned.
Köszönöm,
hogy öleltél,
ha bánatom volt,

Felnőttem-é, vagy csupán gyermek maradtam?
Agyamban futkos száz éles gondolat,
Játszik hajam a nyári széllel,
Arcomat lágy csókkal érinti a fényben,

Úgy, mint jó szülő, ki szereti gyermekét,
S kedvében olykor, mily örömét lelé,
Ha Őt, néha ó, nem sírni látja,
Hanem, ha elmegy is...
Mindenkor visszavárja.

Mikor megszülettél,
Vad vihar rázta a fákat.
Becsuktam ablakom, fáztam.
Én voltam a legboldogabb édesanya
Ezen a kerek világon…

Féltettelek, óvtalak minden széltől,
Vihartól, erős napsütéstől.
Te voltál akkor a legféltettebb kincsem,
Én a születésed soha nem feledem!

Érted kiált a nappal
s az éj,
a vadul lángoló, izzó szenvedély.
Érted kél fel a nap,
s jő az éjszaka,
vágyunk összeforr,
ha szól a tücskök szerenádja,
libben az enyhe szellő,
mely arcunkat simogatja,
oly jó a karodba bújni,
ha hív a vágy szava.
Öledbe rejtőzök, mint reszkető őzike,
s Te féltőn, két karoddal védsz,

Oly messze vagy,
s én álmodom,
hogy itt leszel egy hajnalon,
hogy csókot lehelsz szomjas számra,
s így ébredek egy szebb világra.
Simogatod fáradt kezemet,
s letörlöd a múlt okozta fájó könnyeimet.
Átölelsz féltőn, szeretettel, gondosan,
ahogy anyám tette, mikor még gyermek voltam.
Kell az oltalom, megfáradt testünknek biztos nyugalom,

tüzet okád, hangja is megéget
megperzseli, amit csak elérhet
nem kíméli a földet, s az eget
lebont egy szavával minden hegyet

pöröl és csattog, jaj, nincs kegyelem
elébe állni kész veszedelem
hiszen nem lát tovább az orránál
meg nem szán senkit, és nem is sajnál

Hogy szaladnak a fák!
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba,
Sok jót, szépet, bánatot cipelve.

Száguld az életvonatom velem,
Néha megáll, jön egy új állomás,
Nem tudja, milyen nehéz az elszámolás,
Közeledik már a végállomás.

Kovács Jóska tegnap megnősült
Öreganyja, jaj, beleőrült
Ellopták kisfiam
Éjszakát átsírtam
A hajam is ettől megőszült

2023. augusztus 1.

Napfényes Hortobágyon
Andalog folyója,
Nádassal benőtt
Annak partja.

Idejárnak itatni a csikósok,
Nyári nap melegétől
Kitikkadt a gémes kútjuk,
Szomjukat oltják gyönyörű lovuk.

Sárgulnak a növények,
Hisz a nap melegét ontja,
Túzokmadár a párját
Rikoltva hívja.

A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
Hagyd a zajt, feledd el oly hamar,
nem kell neked zivatar, hangos vihar.
Velem újraélheted a gyönyört, a mámort,
csendkaromban megtalálod Ámort.
Hisz benne éltél buta zajözönökben,