A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
Hagyd a zajt, feledd el oly hamar,
nem kell neked zivatar, hangos vihar.
Velem újraélheted a gyönyört, a mámort,
csendkaromban megtalálod Ámort.
Hisz benne éltél buta zajözönökben,

Látod, kicsim, itt a földgömb
A mi hazánk egy kis pont rajta
Kárpátok hegyei átkarolja
Magyarul beszélnek
Magyarul zeng itt az ének
Panaszok és keservek

Magyarul becézett édesanyád
Bölcsőd ringatva vigyázott rád
Első szó is ajkadon magyar
Ne feledd soha, ha az idő mást akar
Látod, itt a térképen kicsi hazánk

Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja.
Uralkodik már a pénz embermillióin,
Fegyver pusztít, s jön a halál, s a kín!

Istent tagad, gyilkolja papját,
Hitet gyaláz, így hirdeti igazát.
Nem kímél sem gyermeket, sem anyát,
Öli halomra áldozatát.

Még fiatal lelkesedéssel
Bejártam szép országaid,
Láttam, mit alkotott az ember,
Szép templomaid, milyen volt a hit.

Békegalamb szállt a légben,
Nyugalmat, szeretetet hirdetve.
Alkotott az okos elme,
A rombolást, ha tudta, elkerülte.

A valóság bilincsében
fogoly az életem.
Belső színeim kavarognak,
lélegzetvisszafojtva várakoznak.
Néha fellázadva kitörnek,
minden szürkére
szivárványt festenek,
de csakhamar újra
a valóság vermébe kerülnek.
Az élet háborúról szól
és belső viszályról,
hatalomról, osztozkodásról,
az utolsó percig

A csendek csendje
lelkemben ringó gondolat,
mint a fűszálról felszálló harmat,
mint a szivárvány esőcseppjein átragyogó nap,
a szívemben szóló kedves szavad.

Már nem vagy itt,
és én mégis,
bármerre járok,
mindenhova,
magammal hurcollak.

Belesimulok még a színes nyárba,
csokrot kötök egy nagy szivárványra.
Nyomot hagyok magam után a mában,
és jó bort öntök egy giccses pohárba.

Aztán őszbe hajlok már jó magam is,
évgyűrűim közt sok lett már a hamis.
Kiiszom poharam immár csak azért is,
már lehetek bölcs, kicsit néha szenilis.

Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt, haragot sikítva, könnyben áztatót,
És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót.

Jó volt itt lenni,
hol lépett a lábam,
Hol sóhajtásaim
a magasba szálltak.
Jó volt itt lenni,
nézni a felhőt,
Várni a nyárban
a hűsítő szellőt.

Szerettem lenni,
elcsendesülni,
a természet lágy ölén,
olykor megpihenni.
Szerettem lenni,
csodálni a szépet,
a sokszínű szivárványt,
látni az égen.

Valahol messze,
Egy pataknak partján,
Pár szem esőcsepp hull
Néha-néha énrám.

Az égen szivárvány
Nyújtózkodik éppen,
Átível hosszan,
Egész faluszélen.

Néz rám a patak,
Közeledik vize,
Egyre halad,
Kanyarog ereje.

Fejem felett repül
Néma kis madárka,
Csőrében szalmaszál,
Cipeli házába.

(dr. Kassa Ildikónak, Budapest)

Mikor neked születésnapod van,
Nekem épp nevem napja.
Ránk mosolygott Isten,
Szeretetét nekünk adta.

Mikor nekem születésnapom van,
Neked közel a neved napja.
Mindketten együtt örülünk, ünnepelünk,
Köszönt az ég is, szeretetet megadta!

Nem maradt másom az égvilágon,
Reszkető nyárfa lesz az én világom.

Lelkedtől távol annyira fázom,
Adja rám szíved a téli kabátom.

Nézek csak vissza, de semmit se látok,
Hol vagytok álmok, hol vagytok barátok?

Egyet szerettem, ez lett a vesztem,
Itt hagynom Őt, nehéz volt megtennem.

Ha én szél lehetnék,
Csak szeretetet fújnék,
Nem fázna senki sem,
Én sem dideregnék.

Mert oly hideg az élet,
Ha nincsen szeretet,
Oly hideg a szív is,
Ha nem öleli senki meg.

Hűvös a lélek is
Odabent a testben,
Ha nincsen szeretet,
Nem melegedhet fel.

Amikor sorsod láncra ver,
és elvesztél életed
sötét tengerében,
és bizonytalan lesz a jövő,
mert törékeny léted
szétfoszlik, mint ócska,
kopott rongydarab,
s te ezer darabra hullsz,
és ereidben gyűlik a méreg,
míg a láncszemek
már a húsodba égtek,
és sikolyod repeszti
az összegyűrt eget.

Reménylenék nyugalmat szárnyalót
Álmok után boldogságébredést
Kacagó fényben csillám fényhozót
Csókkal pecsételt szeretetölelést

Reménylenék lelket a szíveknek
Hógyöngy fehéret könnyel áztatót
Szivárványszínt minden szürkeségnek
Gyermekmosolyban szeretethozót

Rózsák bódító illata száll a légbe,
oly szép a nyár esti táj,
ha beragyogja a csillagok fénye,
s horizonton egy kósza árnyék megpihen,
majd egy lenge szellő fuvallatára tovalibben.
Varázslatos a nyári éj,
száz tücsök ad éji zenét,
szentjánosbogarak milliói szállnak,
világító szárnyacskájukkal megvilágítva a tájat,